Bár manapság a fiatalság a menő, és ötven fölött már sokakat öregnek titulálnak, mégis sikeresek azok a sorozatok, melyben idősek a főszereplők. Évtizedek óta itt vannak velünk az ősz nyomozók, a tapasztalt detektívek, a bölcs öreg elmék, akik csillogó szemmel és egy életnyi tapasztalattal navigálnak el minket a világ dolgai közt, úgy, hogy közben minden alkalommal képesek új oldalukat mutatni. Az utánozhatatlan Miss Marple-től kezdve a borotvaéles Sherlock Holmeson át az aprólékos Hercule Poirot-ig, a bűnüldözés világának női és férfiai meghódították a szívünket, de nem csak ők, hanem a régi barátok is, akik szembesítenek minket azzal – egyszer mindenki megöregszik, legalábbis jó esetben. De vajon miért rajongunk értük?
Egyrészt bölcsek. Nincs ezen mit ragozni, átéltek sok mindent, helyükre teszik a dolgokat és van élettapasztalatuk, amelyeket megvillantanak a sorozatokban. Megfigyelnek, analizálnak és cselekszenek, és ezt a sorrendet nem cserélik fel, mint tették vélhetően fiatalabb korukban. Emellett nem vesznek el az apró részletekben, látják az összképet.
Az idősebb főszereplők emlékeztetnek minket arra, hogy bár öregszünk, a kíváncsiság és a hajsza izgalma megmarad minden életkorban, mint ahogy a szexualitás sem szűnik meg ötven év felett. Miss Marple kötőtűi kattognak, miközben azon gondolkodik, hogyan is kéne megoldani egy ügyet, Holmes talán elcserélte a nagyítóját egy botra, de az intellektusa éles maradt, Sandy pedig még mindig a csajokat kergeti, bár már a haja kevesebb, de a sármja megmaradt.
Vannak sorozatok, amelyek kifejezetten az időskor izgalmaira mutatnak rá, ami már rég nem arról szól, hogy a nagymama csak kötöget és várja az unokákat, a nagypapa pedig fúr-farag a műhelyben. A Grace és Frankie (Jane Fonda és Lilly Tomlin) című már hetedik évadánál tartó sorozatban folyamatos tabudöngetés zajlik, a szexualitás, párkapcsolati problémák, a testi változások adnak folyamatos témát.
Hasonló a helyzet a Michael Douglas és Alan Arkin főszereplésével készült A Kominsky-módszer esetében. A két férfi barátságába sok személyes vallomás belefér, mint ahogy az is, hogy rámutassanak, milyen az, ha kiderül az ember rákos, vagy ha meghal a nő, akivel évtizedek óta együtt él. De – bár komédiáról van szó – nem mennek el az időskori depresszió vagy épp öngyilkosság mellett sem. Teszik mindezt úgy, hogy nem érezzük rosszul magunkat tőle, sőt, még röhögni is tudunk arra, ami ránk is vár.
Meg persze ebben némi nosztalgia is. Szüleink is őket nézték, mi is őket nézzük, és persze a gyerekeink is őket bámulják. Bár ezeknek a filmeknek a tempója meglepő lehet a mai TikTok világban, és időnként túl lassúnak érezzük a történéseket, megnyugtatóan hat a szemünkre és az agyunkra egyaránt. Legyen szó St. Mary Mead előkelő bájáról Miss Marple esetében vagy a viktoriánus London gázzal megvilágított utcáiról a Sherlock Holmesban, ezek a helyszínek a nézőket egy olyan korba repítik, amikor az élet más tempóban zajlott. És ezt néha nem ártana az élet egyéb területén is alkalmazni.
Ahogy az ember idősebb lesz, rájön, teljesen felesleges tökéletesnek tűnni. A szereplők gyakran különcök, vagy legalább furcsa tulajdonságokkal ruházzák fel őket, amelyektől egyedivé válnak. Poirot aprólékossága, Holmes nyers modora vagy Miss Marple szerény viselkedése mind része a varázsuknak. Emlékeztetnek minket arra, hogy a hibáink tesznek minket emberré, és hogy teljesen felesleges a nem létező tökéletességre törekedni. És kit érdekel a kor, ha a mai napig lehet tőlük tanulni? Nem véletlen, hogy maradnak a képernyőn, meglátásaik ma is ugyanolyan aktuálisak, mint amikor először jelentek meg.
