Dizi – ez a neve annak az évtizedek óta létező műfajnak, amelyet Törökország olyan sikeresen exportál a világ számos tájára. A drámai sorozatok, amelyek a török szórakozás és történetmesélés hagyományaira építenek, Magyarországon is nagyot mennek, nem véletlenül: sok a közös örökségünk.
A török tévézés a hetvenes években indult, főleg külföldi tartalmakkal, az ’50-es, ’60-as évek mozifilmjeivel, ezen kívül persze saját gyártású hír-és zenés műsorokkal. De az embereknek mindig megvolt az igényük a történetek hallgatására, és amíg ezt a keresletet az ötvenes években a rádiójátékok, a hetvenes-nyolcvanas években a Dallas, a Petrocelli, a Star Trek elégítették ki (a teljesség igénye nélkül). Egy idő után saját gyártású műsorokkal is próbálkoztak, népszerű szórakoztató irodalmi művek alapján, de ezeket nem sikerült olyan jól adaptálni, egyrészt, mert eleve nem tévébe szánták ezeket, másrészt a rendezők művészi látásmódját nem feltétlenül értették a nézők.
A nyolcvanas években aztán felkértek egy Atilla İlhan nevű író-költőt, hogy írjon eredeti forgatókönyveket. Az egyik versengő családokról, generációs ellentétekről szólt (természetesen szerelmi szálakkal), a másik pedig egy előkelő lányról, aki szembesül hazája elmaradottabb régióinak problémáival, és lassan elidegenül korábbi társadalmi közegétől. Sikeresnek bizonyultak. A következő lépés az volt, amikor a török köztévé elszánta magát történelmi tárgyú műsorok készítésére – adaptáltak klasszikus regényeket és írattak új, de valós személyeket fikcionalizáltan szerepeltető műveket is. A cselekmények a XIX. században játszódtak, az Oszmán Birodalom látványos díszletei között.
És bár az import sorozatokban nem volt hiány, az Izaurától a Gazdagok és szépekig, ezeket nemcsak importálták, hanem helyi viszonyokra is alkalmazták, lett török szappanopera, török sitcom, a kilencvenes években pedig megszűnt az állami tévé monopóliuma, beindult a kereskedelmi televíziózás. Ekkor aztán tovább szélesedett a programkínálat (persze külföldi műsorokkal is, mint a Marimar), kedveltek lettek például azok a sorozatok, amelyekben kedvelt énekesek játszottak drámai szerepeket – beindult a török sztárgyár is.
A nyolcvanas években pedig az export. İlhan társadalmilag kevésbé érzékeny sorozatát sikerült értékesíteni külföldön is, de az átütő siker 2008-ban érkezett az Igazgyöngy című remake-sorozattal: hódító körútján először a Közel-Kelet, aztán a Balkán, majd Kelet-Európa esett el. Nem véletlenül, a teleregényekre éhes közönség azt kapta tőle, amit szeret: családi és szerelmi dráma, helyzetkomikum, bosszú, illetve a dizi műfaj sajátosságai, a valódi forgatási helyszínek, lassú tempójú párbeszédek, és a vonzó szereplők.
Vegyük például az egyik klasszikust, a Tiltott szerelmet – a férfi főszereplője Kivanç Tatlitug, aki nem csak azért érdekes, mert a neve olyan, mintha kíváncsi lenne, hanem mert megjelenése miatt a halal Brad Pittnek is szokták nevezni- írja a BBC. A műfaj kitermelte a maga sztárjait, akik mind gyönyörűek, jól mutatnak plakátokon – sőt, a sorozatok helyszínei is divatba jöttek, turisztikai fellendülést hoztak a térségben az ármányos cselekmények helyszínéül szolgáló, festői tájak.
Ha kedvet kapott a török sorozatokhoz, nézze nálunk a Rózsák háborúját a MAX4-en, minden hétköznap 18:00-tól!
Cikkünk Arzu Öztürkmen izgalmas tanulmánya alapján készült.
