Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy az európai futballban melyik csapat élte meg a legkomolyabb mélyrepülést az elmúlt években, a válaszunk: az Olympique Lyon. A dél-francia együttes 2020 tavaszán még – a Manchester City legyőzésével – bejutott a Bajnokok Ligája elődöntőjébe, jelenleg viszont sereghajtó a Ligue 1-ben, belső harcok, pénzügyi nehézségek, fokozódó szurkolói elégedetlenség jellemzik a mindennapjait. Vajon minek köszönhető ez a példátlan visszaesés?
Az Olympique Lyon csapatbusza ripityára törve, a vezetőedző, Fabio Grosso komoly sebekkel a fején érkezett meg vasárnap este a Marseille elleni rangadó helyszínére, a Vélodrome-hoz. Mélyen elítélendő és felháborító, amit a hazai huligánok műveltek a vendégekkel (el is halasztották a mérkőzést), de a lyoniakért szorítók esetében inkább lelki sebekről és összetört szívekről beszélhetünk – immár évek óta.
Nézzük a száraz tényeket: a Les Gones 9 forduló elteltével a 18 csapatos Ligue1 utolsó helyén szerénykedik, egyetlen nyeretlen csapatként, mindössze 7 szerzett és 18 kapott góllal. Legutóbb az alig negyedannyi értékű játékoskerettel rendelkező Clermont alázta meg őket, amely a Groupama Stadionból vitte el a három pontot.
Kérdezhetnénk, mi történt azzal az Olympique-kel, amely a 2000-es évek egyeduralkodója volt a francia élvonalban, 2002 és 2008 között zsinórban hétszer nyerte meg az aranyérmet. Nem kell azonban ennyire visszamennünk az időben ahhoz, hogy ütőképes Lyonra bukkanjunk: bármennyire is hihetetlen, alig három és fél évvel ezelőtt, a 2019/2020-as szezonban Rudi Garcia irányításával az OL a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében legyőzte a Manchester Cityt, és bejutott Európa legjobb négy csapata közé.
Mi állhat a háttérben? Nos, ha röviden akarjuk megfogalmazni: az azóta tapasztalható teljesen esetleges átigazolási politika. Hosszabban: nagyítóval kell keresni az olyan transzfereket az elmúlt évekből, amelyek elismerésre méltóak voltak az 1950-ben alapított klubnál. Ritka kivételként említhetjük a 2020 szeptemberében a Milantól igazolt Lucas Paquetát, akit tavaly majdnem háromszoros haszonnal adtak el a West Hamnek, a 2022-ben mindössze 4,2 millió euróért megkaparintott, az argentinokkal aztán világbajnoki címet szerző Nicolas Tagliaficót, vagy a bő egy éve hazatérő, az egyébként már gyengécskének mondható idényt produkáló Lyonban 27 gólt termelő Alexandre Lacazette-et.
Csakhogy az összkép eléggé elkeserítő. Már az döbbenetes, hogy a 2020 tavaszán a Cityt legyűrő csapatból az akkor pályára lépő 14 mezőnyjátékosból mindössze Maxence Caqueret maradt hírmondónak. Az OL egyre komolyabb pénzügyi nehézségekkel küzdött, ez már Jean-Michel Aulas elnöksége alatt is így volt, és az amerikai John Textor tavalyi hatalomátvétele óta a krízis nem csökkent, sőt.
2020 óta a Lyon minden átigazolási idényt jelentős nyereséggel zárt, összesen 333 millió eurót kasszírozott az eladásokból, és csak 112 milliót költött új játékosokra. Ez így elsőre nem hangzik rosszul, de a klub gazdálkodása ennek ellenére is pocsék volt. Az Olympique hosszú ideje híres a kiváló utánpótlás-neveléséről, de a fiatal tehetségek közül csak Bradley Barcoláért (45 millió euró a PSG-től), Castello Lukebáért (30 millió euró az RB Leipzigtől) és Malo Gustoért (szintén 30 millió euró a Chelsea-től) kértek és kaptak jelentősebb összeget. Eközben ingyen engedték el Houssem Aouart a Romához és Moussa Dembélét az Al-Ettifaqhoz. A tehetséges balhátvéd, Melvin Bard ma már a Nice kulcsembere, posztján a liga egyik legjobbja, Amine Gouirit tavaly a nizzaiak 28 millió euróért adták el a Rennes-nek. A két lyoni nevelésű futballistáért összesen 10 millió eurót sem kapott a Les Gones.
Az említett 13 játékos, akik a Manchester City ellen még a pályán voltak, de ma már máshol futballoznak, 72 millió eurót hozott a konyhára, de ebből Bruno Guimarães Newcastle-be igazolása (2022) önmagában 42 millió eurót jelentett. A legfelháborítóbbnak Memphis Depay Barcelonába szerződését találták a szurkolók – joggal, hiszen a holland ingyen távozhatott a katalánokhoz.
Pedig a recept a sikeres, de nem Paris-Saint Germain néven futó francia kluboknál elvileg adott: a Monaco és a Nice például profi módon teszi a dolgát. Ezek a csapatok ígéretes, fiatal tehetségeket kutatnak fel és igazolnak le, akiket aztán felépítenek és később jó pénzért továbbadnak. A Lyonnál is ezt az utat szeretnék járni, de ennek szakmai háttere minden, csak nem professzionális, sőt: az embernek az az érzése, hogy inkább afféle hazárdjáték zajlik Lyonban, vagyis lesz, ami lesz alapon szerződtetik a labdarúgókat.
Az Amin Sarr–Romain Faivre–Jeffinho trióért például 36 millió eurót perkáltak ki, miközben nehéz lenne eldönteni, melyikük okozott nagyobb csalódást. Sarr és Faivre már nem is a Lyon játékosa, összességében buktak rajtuk, Jeffinho pedig a mai napig egy szorgalmas cserejátékos, finoman szólva nem váltotta meg a világot. A rutinosabbnak számító Dejan Lovren–Jérôme Boateng–Duje Ćaleta-Car hármasra is ugyanez vonatkozik.
A rossz játékospolitika mellett ugyanakkor azt is érdemes megjegyezni, hogy edzőfronton is hosszú ideje zűrzavar jellemzi a Rhône-partiakat. A szeptember közepén kinevezett Fabio Grosso bő négy év leforgása alatt a gárda hatodik trénere. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy az Olympique-kel háromszor is a bajnoki dobogón végző Bruno Génésiót az ultrák valósággal elüldözték 2019-ben, ezt követően pedig elindult a kapkodás: a szakmában akkoriban még rutintalan Sylvinho mindössze kilenc meccsen ülhetett a kispadon, de a helyére érkező, egyébként jó renoméval rendelkező Rudi Garcia is megbukott. A sorban Peter Bosz, majd a gall futball-legenda, Laurent Blanc következett: az általuk elért 8., illetve 7. helyet egyaránt kudarcként élték meg a drukkerek és a vezetők, ma már persze boldogan elfogadna mindenki egy ilyen előkelő helyezést.
Miközben az ultrák folyamatosan tüntetnek, az új többségi tulajdonos, John Textor és a ma már csak tiszteletbeli elnöknek számító, de a klubnál a szálakat részben még mindig mozgató Jean-Michel Aulas egymást hibáztatják a katasztrofális pénzügyi helyzetért, ráadásul a nyilvánosság előtt üzengetnek és sértegetik egymást.
Nos, ilyen körülmények között kellene Grossónak feltámasztania az önbizalomhiányban szenvedő, mélyen alulteljesítő lyoni együttest. Első körben jobbulást kívánunk neki a marseille-i támadás után – egyébként sem irigyelhetjük, hiszen a Les Gones története talán legnagyobb válságát éli. Az Olympique utoljára 1988/89-ben szerepelt a másodosztályban.
