A fiatalabb generációk – a jelenlegi eredmények alapján – talán joggal gondolják úgy, hogy a bolgár labdarúgó-válogatott a futottak még kategóriába tartozik Európában, de az idősebbek még jól emlékeznek arra, hogy a balkáni ország együttese egykor nemcsak a kontinens, de a világ élvonalával is pariban volt. Az 1994-es világbajnokságon az elődöntőig menetelő csapatban olyan sztárok játszottak, akik örökre belevésték magukat az emlékezetünkbe.
Bevallom őszintén, számomra, aki a 80-as években nőttem fel, a bolgár válogatott nagyon sokáig szürke eminenciás, afféle sok vizet nem zavaró gárda volt. Rengeteg nemzeti együttes és klub gombfocicsapatát lehetett annak idején megvásárolni, volt is belőle zsákszámra otthon nekem is, de nem emlékszem arra, hogy a boltokban bármikor is láttam volna a bolgárokat. Őszinte leszek: eszembe se jutott, hogy velük szeretném bővíteni a gyűjteményemet. Talán egyetlen olyan világesemény volt, amely miatt egyáltalán eszünkbe juthatott Bulgária, mégpedig az 1968-as nyári olimpia futballtornája, ahol a Sós Károly által irányított magyar válogatott a duplázó Dunai Antal vezérletével 4–1-re győzte le őket a döntőben.
Mindez azonban egy csapásra megváltozott a 90-es évek első felében, és egy olyan fantasztikus, technikás és fineszes játékosok egész sorával megáldott bolgár csapat nőtt ki a földből a szemünk láttára, amely a mai napig kellemes emlékeket ébreszt bennünk.
1993 őszének úgy futottunk neki (a magyar válogatott égése, az akkor még amatőrnek tartott Izland elleni oda-vissza zakója és a nyolc meccsen szerzett mindössze öt pontja mellett…), hogy egyes csoportokban komoly meglepetések voltak kialakulóban. Az angolok, az Eb-címvédő dánok és a portugálok is elvéreztek a vb-selejtezőn, úgy tűnt azonban, hogy a bombaerős kerettel rendelkező franciák simán kvalifikálnak a 6. csoportból a svédekkel kéz a kézben. Mindössze arra lett volna szükségük, hogy a hátralévő két meccsükön előbb a csoportutolsó, nyeretlenül álló Izrael, majd a több váratlan botlást produkáló Bulgária ellen egyetlen pontot szerezzenek – hazai pályán.
Ehhez képest előbb az izraeliek ellen kaptak ki 3–2-re úgy, hogy a 83. percben még vezettek, majd jött a bolgárok elleni mérkőzés a Parc des Princes-ben. Marcel Desailly, Laurent Blanc, Emmenuel Petit, Didier Deschamps, Jean-Pierre Papin, Eric Cantona: csak néhány a sok nagy név közül, akik akkor a gallokat erősítették.
A bolgárok azonban akkor sem ijedtek meg, amikor Cantona vezetést szerzett, hiszen az akkoriban a Portóban légióskodó Emil Kosztadinov előbb egyenlített, majd a rendes játékidő leteltének pillanatában egy gyönyörű kontratámadás végén döbbenetes nagy góljával ki is lőtte Dimitar Penev együttesét az Egyesült Államokban rendezett vb-re. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor egész egyszerűen beleszerettem az addig totálisan érdektelennek tűnő bolgár csapatba. Olyan volt ez, mint amikor egy lányt éveken át szinte észre sem veszel a suliban vagy a munkahelyeden, aztán egyszer csak történik valami, jön egy villanás és fülig szerelmes leszel egy pillanat alatt.
Voltak, akik azt gondolták, a csillagok szerencsés együttállása kellett a bolgárok kijutásához, egyszeri, megismételhetetlen csoda volt, de a világbajnokságon majd jól a helyükre kerülnek. Főleg annak fényében, hogy igencsak erős csoportba kerültek: az akkor kétszeres világbajnok, Diego Maradona vezérelte argentinok, a hihetetlen energiabírású és egyre több fiatal, minőségi légióssal rendelkező nigériaiak és a mindig kellemetlen görögök voltak a riválisaik.
A nyitómeccsükön, Nigériától elszenvedett 3–0-s vereség után ezek a hangok felerősödtek, de a bolgárok csattanós választ adtak: Görögországot 4–0-ra, majd Argentínát 2–0-ra intézték el, és csoportmásodikként jutottak be a nyolcaddöntőbe. Mexikón 11-esekkel jutottak túl, a legjobb négy közé jutásért pedig valósággal sokkolták a kissé beképzelt, túlságosan magabiztosnak mutatkozó németeket. Lothar Matthäus góljával ugyan a Nationalelf sokáig vezetett, de a 75. percben előbb Hriszto Sztoicskov, három perccel később pedig Jordan Lecskov villant, így az Oroszlánok (bizony, sok más csapat, így az angolok mellett a balkáni gárda beceneve is ez) bejutottak az elődöntőbe!
Utolsó két meccsén a bolgár csapat nem bírt az akkor már szárnyaló Roberto Baggio által repített olaszokkal, majd a bronzmeccsen a svédekkel, de mindez nem változtatott azon a tényen, hogy az együttes milliószámra szerzett magának híveket a világon, a hazatérő játékosokat pedig hősként fogadták Szófiában.
Lássuk, kik voltak ennek a nem mindennapi generációnak a kulcsemberei! Nem könnyű a választás, ha a jók között is a legjobbat akarjuk megnevezni, de mégis úgy illik, hogy Hriszto Sztoicskovval kezdjünk. A hosszú éveken át a Barcelonát erősítő futballistát minden idők egyik legjobb csatárának tartják, aki a világbajnokság évében Aranylabdát kapott, és kétszer lett második a FIFA Év Játékosa szavazáson. Az amerikai vb-n hat találattal társgólkirály lett az orosz Oleg Szalenkóval, többek között Romariót, Roberto Baggiót, Jürgen Klinsmannt, Omar Batistutát és Kenneth Anderssont megelőzve.
Hatalmas szerepe volt a nagy menetelésben Emil Kosztadinovnak is. Bár voltak, akik számon kérték rajta, hogy magán a vb-n egyszer sem talált be a kapuba, ellenállhatatlan szélsőjátéka, passzai, cselei nagyon sokat jelentettek az együttesnek, a selejtezőn szerzett fontos góljairól pedig már esett szó. Kosztadinov a Porto után többek között a spanyol (Deportivo) és a német (Bayern, majd karrierje végén Mainz) élvonalban is kipróbálhatta magát.
Egyik személyes kedvencem volt Jordan Lecskov. A különleges fizimiskája miatt idehaza gyakran Hókuszpóknak becézett játékos pályafutása csúcsán a Hamburgot erősítette. A világbajnokságon kétszer is eredményes volt, a németek elleni győztes gólja a negyeddöntőben alighanem karrierje csúcspontjának tekinthető.
Fontos láncszeme volt a bolgár válogatottnak Kraszimir Balakov is. A rendkívül technikás támadó középpályás a Sporting futballistájaként érkezett az 1994-es vb-re, de később nyolc évet húzott le a Bundesligában a VfB Stuttgartnál. A „nagy négyes” tagjai közül egyedül ő mondhatja el magáról, hogy a mai napig aktívan edzősködik, jelenleg a bolgár másodosztályú Szeptemvri Szófia trénere.
A 90-es évek kivételesen jó alapanyagú bolgár válogatottja sajnos ezt követően már nem volt képes hasonló nagy dobásra. Az 1996-os Európa-bajnokságon a francia–spanyol kettős mögött éppen csak, de lemaradtak a továbbjutásról (a sors iróniája, hogy a sorsdöntő csoportmeccsen éppen a gallok álltak bosszút rajtuk), majd még ott voltak az 1998-as vb-n is, de ott mindössze egy pontot tudtak szerezni.
A bolgárok utolsó nagy tornája a 2004-es Európa-bajnokság volt (azért ott is akadt egy Dimitar Berbatovuk vagy éppen egy Valeri Bozsinovuk), azóta viszont mélyrepülésbe kezdtek. Ennek okait, az egyre növekvő korrupciós botrányokat, a fejlesztések elmaradását, a tehetségek hiányát sokan, sok helyütt taglalták a közelmúltban. A tanulságokat viszont nem csak nekik kell levonniuk mindebből. Egy sikeres időszak ugyanis soha nem tart örökké, és egy sérülékeny, politikailag ingatag és sűrűn változó kelet-európai országban mindig benne van a pakliban, hogy az említett jelenségek hatására drasztikus visszaeséssel kell számolni. Éppen ezért kell mindig figyelni a jövőre, különösen az utánpótlás-nevelés és az edzőképzés fejlesztésével.
