Szombaton ünnepeltük a legendás 6–3 hetvenedik évfordulóját, az 1953. november 25-én a Wembley-ben az angolok felett aratott parádés diadalt. Az Aranycsapat kapcsán évről évre hallhatunk olyan tényeket, történeteket, melyek már szinte bevésődtek a tudatunkba, de jó néhány olyan érdekesség is akad, amit talán kevesebben ismernek.
A legendás tizenegy csak négyszer alkotta a kezdőcsapatot
Amikor az Aranycsapatról beszélünk, a legtöbben arra a tizenegy játékosra gondolnak, akik kezdőként kifutottak a londoni Wembley gyepére az Évszázad mérkőzésén. A magyar válogatott szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv egy meghökkentően merész, 4–2–4-es hadrendben küldte pályára az együttest, amelyben Grosics Gyula volt a kapus, előtte Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula és Lantos Mihály alkotta a védelmet, ahová visszajátszott a szűrő Zakariás József, majd a mindössze kéttagú klasszikus „középpályássor” következett Bozsik Józseffel és Hidegkuti Nándorral – de tudjuk, és többek között ez adta Sebes zsenialitását, hogy utóbbi volt egyben a középcsatárunk is –, a négy klasszikus támadó pedig Budai II László, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán voltak.
Érdemes azonban megjegyezni, hogy maga az Aranycsapat valójában ennél több játékost jelentett, és a legendás tizenegy mindössze négyszer alkotta a mieink kezdőjét a futballtörténelemben: az ominózus, angolok elleni 6–3 mellett 1953. május 17-én Rómában a felújított Stadio Olimpico nyitómeccsén az olaszok, ugyanabban az évben november 15-én Budapesten a svédek és 1954. április 11-én Bécsben az osztrákok ellen. Végig ugyanakkor egyszer sem játszották le a 90 percet ebben az összeállításban: a Wembley-ben a Grosicsot váltó Gellér Sándor, míg a másik három meccsen a kétszer Kocsis és egyszer Hidegkuti helyére beálló, fiatalon elhunyt Palotás Péter szerepelt csereként.
Az 1954-es vb-fináléban pedig Budai II kiszorult a csapatból, helyette Tóth Mihály volt ott a pályán – bár pont az ellentétes oldalon, balszélsőként.
1938 és 1954: két vb-döntő, két különböző korszak – vagy mégsem?
A magyar válogatott két alkalommal is eljutott a világbajnoki döntőig, és mint ismert, mindkét alkalommal vereséget szenvedett, de a két ezüstérmet más-más szemüveggel szoktuk nézni.
1938-ban az olaszok toronymagas favoritnak számítottak, a magyar csapat – annak ellenére, hogy a szövetségi kapitány, Dietz Károly érthetetlen módon felforgatta az összeállítást a fináléra – jóval inkább megnyerte az ezüstérmet, semmint elveszítette az aranyat. 1954-ben viszont pont fordítva történt, ott a második hely az akkor már több mint négy éve veretlen Aranycsapattól csalódást keltett a közvéleményben.
Miközben a 30-as évek válogatottját szakmai szempontból (gyorsaság, helyzetkihasználás, hatékonyság – ezekben akkor az olaszok messze előttünk jártak) sok kritika érte, az Aranycsapat lényegében minden tekintetben a világ fölé nőtt, képességekben tényleg a legjobb volt.
Ennek ellenére volt átfedés a két korszak, a két generáció között. 1945-ben az augusztus 20-i, Ausztria elleni mérkőzésünkön mutatkozott be a nemzeti csapatban Puskás Ferenc, és ott volt a pályán mellette az 1938-as magyar ezüstcsapat klasszisa, a franciaországi vb-n öt gólt szerző Zsengellér Gyula is. Sőt, egy hónappal később, a románok ellen Hidegkuti Nándor is debütált, Zsengellérrel és Puskással együtt keserítette a vendégvédők életét. Zsengellér végül 1947-ig állt a magyar együttes rendelkezésére, közben pedig szép csendben kezdte szárnyait bontogatni a későbbi Aranycsapat is.
Bern után nem mélyrepülés jött, sőt…
1954 kultikus évnek számított a magyar labdarúgás történetében. Egyfelől egy olyan esztendőt, amelyben egy válogatott bejut a világbajnokság döntőjébe, egyértelműen sikeresnek kell nevezni. Másfelől viszont ismerjük a hátteret, és a mai napig fáj nekünk, hogy a verhetetlennek hitt és mindenki által tényleg a világ legjobbjának tartott Aranycsapat elveszítette az NSZK elleni berni finálét.
A legtöbben úgy gondolják, hogy ezzel egy nagyon komoly mélyrepülés vette kezdetét, és onnantól kezdve megindult a lejtőn a csapatunk, pedig ez egyáltalán nem igaz, sőt. A következő évben, 1955-ben szenzációsan teljesített Sebes Gusztáv gárdája, amely 12 mérkőzéséből 10-et megnyert, 2 döntetlen mellett, 53 (!) gólt szerezve! Ezt követően csupán kétszer volt ilyen sikeres, veretlenséggel záruló évünk: 1976-ban és idén, 2023-ban. Persze bármelyik 55-ös diadalunkat boldogan odaadtuk volna egy 54-es győztes vb-fináléért…
A következő vébén viszont már önmagunk árnyékai voltunk
Négy év gyorsan is elszállhat, de hosszú idő is lehet – minden csak nézőpont kérdése. Tény, hogy 1954 és 1958 között nagyon sok minden történt politikai és szakmai értelemben is – bár ebben a periódusban a politikai tényezők voltak sajnos a meghatározóak.
A szomorú igazság az, hogy az Aranycsapat gyakorlatilag atomjaira hullott, létszámát és moralitását tekintve is szétesett. Az említett, rendkívül sikeres 1955-ös évben még úgy tűnt, felállhat a padlóról a válogatott, de aztán az 1956-os események végleg betették a kiskaput.
Az 1958-as világbajnokságon mindössze négyen maradtak a berni ezüstérmesek közül: Grosics Gyula, Bozsik József, Budai II László és Hidegkuti Nándor. Ami a szakmai felkészülést illeti, amit el lehetett rontani, azt el is rontottuk. A szakvezetés maratoni hosszúságú edzőtábort szervezett a játékosoknak, akik azonban emiatt túlságosan monotonnak érezték a munkát, elfásultak és a csapatszellem sem volt az igazi. A svédországi tornán olykor öregurasan, rengeteg hibával játszó együttes végül a legjobb nyolc közé sem jutott be, mivel a csoportkör utáni playoffmeccsen kikapott a lelkes, de szerény képességű walesiektől. Grosics Gyula karrierjének vélhetően legrosszabb néhány hete volt az, a kiváló kapusra szinte rá sem lehetett ismerni a vb-n.
Érdekesség, hogy a Wales elleni második összecsapást ugyanúgy az a szovjet Nyikolaj Latisev vezette, aki négy évvel később, a csehszlovákok elleni vb-negyeddöntőben elbánt velünk. De az már egy másik történet.
Zakariás távozott elsőként, Tóth II József utolsóként
Sajnos 2017 óta az Aranycsapatból – a tágabb értelemben vett együttest is figyelembe véve – már senki nincs közöttünk.
Elsőként 1967-ben, mindössze 37 évesen Palotás Pétert veszítettük el, aki súlyos szívproblémákkal küzdött.
Az alapemberek közül 1971-ben – fájdalmasan korán, 47 évesen – Zakariás József hagyott itt bennünket, aki az egyetlen olyan játékos volt, aki nem kapott több lehetőséget a válogatottban a berni vereség után.
A legendás balfedezetet még a 70-es években követte Bozsik József és a barcelonai kórházi ablakból máig tisztázatlan körülmények között kizuhanó Kocsis Sándor.
A 80-as években Lóránt Gyula, Budai II László és Lantos Mihály, a 90-es években Czibor Zoltán, Tóth Mihály és Gellér Sándor tért örök nyugalomra. Hidegkuti Nándor 2002-ben, Puskás Ferenc 2006-ban, Grosics Gyula 2014-ben, Buzánszky Jenő és a szintén az Aranycsapat-korszakban pallérozódó Várhidi Pál 2015-ben ment el, utolsóként pedig 2017-ben az a Tóth II József, aki, ha a döntőben nem is, de az 1954-es vb több meccsén is pályára lépett.
Sajnos általánosságban megállapítható, hogy ezek a legendák – egy-két kivételtől eltekintve – szerény körülmények között, olykor alacsony megbecsültségben élték utolsó éveiket. Vannak, akikről gyakorlatilag megfeledkezett a közvélemény és a sajtó, mások megkapták a nekik kijáró tiszteletet. Az Aranycsapat történetét az elmúlt években, évtizedekben egyre több aspektusból dolgozták fel – de biztosak lehetünk benne, mindig lesznek újabb sztorik, a történetekből nem fogyunk ki.
