Hamarosan mozikba kerül a Charlie és a csokigyár előzményfilmje, a Wonka, a filmben pedig Hugh Grant is feltűnik az egyik umpa-lumpaként [a csokigyáros manószerű, gúnyos humorú alkalmazottai – szerk.]. Ronald Dahl könyvének egyik legszórakoztatóbb figurája tulajdonképpen tökéletesen illik a brit színészre, de mint kiderült, ő maga már nem élte annyira az ünnepi filmben Lofty szerepét.
Egyébként nem a figurával volt baja Grantnek, hanem azzal, hogy bár az umpa-lumpa különféle számítógépes effekteknek köszönhetően igazából csak az arcában fog rá emlékeztetni, az egész látványt segítő mozgáskövető ruhája nem hagyta igazán kibontakozni a színészt. “Olyan volt, mint egy töviskorona, nagyon kényelmetlen” – hozta fel az ünnepek előtt különösen stílusos hasonlatot Hugh Grant. „Nem is utálhattam volna jobban az egészet”.
Régimódi színészként nyilván a végeredményt sem érezte igazán magának, hiszen bármennyit szenvedett, a végén valójában tényleg nem az ő testét látják majd a nézők. „Őszintén szólva szörnyű volt, és mindent, amit a testemmel csináltam, egy animátor átrajzolta.”
Ez persze még nem ment volna a promóció rovására, de az egész lezárása már igazán olyan lett, amilyet az ember Hugh Granttől várna: amikor megkérdezték tőle, hogy azért a végeredményt látva megérte-e a sok szenvedés, csak tömören válaszolt. „Nem igazán” – mondta bármiféle kétséget mellőzve arról, mennyire izgatja a Wonka, bár abból ítélve, hogy a sajtótájékozattón vele részt vevő többi színész nevetett, azért az is lehet, hogy megint csak viccesebb, mint a többiek. A végére azért egyértelműsítette a dolgot: „kicsit utálok filmezni, de sok gyerekem van és pénzre van szükségem.”
Az utolsó mondat végül is alátámasztja, hogy annak idején Paul King rendező miért választotta Hugh Grantet a szerepre. Akkor azt mondta, azért, mert „Hugh a legviccesebb, legszarkasztikusabb hülye”, akivel valaha találkozott.
