Mariska Hargitay színésznő a People magazinban tett közzé egy írást arról, hogyan lett nemi erőszak áldozata harmincvalahány évesen. „Egyáltalán nem volt köze a szexualitáshoz. A dominanciáról, az irányításról szólt. A mindennél erősebb irányításról.
Barátok voltunk. Aztán már nem. Minden módon megpróbáltam szabadulni, ahogy csak lehetett. Próbáltam viccelődni, elbűvölni, meghúzni a határaimat, érvelni, nemet mondani. Megragadta a karjaimat és leszorított. Megrémültem. Nem akartam, hogy még erőszakosabb legyen. Mai fejjel tudom, hogy ez már önmagában szexuális erőszak volt, de attól féltem, hogy fizikailag is erőszakos lesz. Lefagytam, ami nem szokatlan reakció a traumára, ha nincs lehetőség elmenekülni. Lélekben elhagytam a testemet.
Nem tudtam feldolgozni. Alig hittem el, hogy megtörtént. Hogy megtörténhetett. Úgyhogy egyszerűen kizártam. Eltávolítottam életem történetéből. Most már együttérzek személyiségem azon részével, amely ezt a döntést hozta, mert az segített kibírni. Nem történt meg. Most már tisztelem: azt tettem, amit kellett, hogy túléljem.”
A színésznő, aki január végén tölti a hatvanat, arról is írt, hogy alapítványa, a nemierőszak-áldozatokat, illetve egyéb módon bántalmazottakat támogató Joyful Heart létrehozására neki is szüksége volt, hiszen így láthatta, milyen folyamatok vezetnek a gyógyuláshoz. Bár többször hangzott el beszédeiben, hogy ő maga nem lett erőszak áldozata, úgy véli, ezzel igazat mondott, mert valóban így gondolt magára.
„Olykor-olykor beszéltem arról, mit tett velem ez a személy, de a minimumra szorítkoztam. A férjem, Peter [Hermann, színész, producer] emlékszik, hogy azt mondtam, á, ez nem volt nemi erőszak. Aztán megmozdult bennem valami, és a hozzám legközelebb állókkal őszintébben kezdtem beszélni róla. Ők nevezték nevén a dolgot először. Finomak voltak, kedvesek és óvatosak, de fontos volt, hogy a nevén nevezzék. Nem szembesítés volt, hogy kezdened kell valamit azzal, ami történt, inkább olyan, mint természetes fényben látni a dolgot: ezt jelenti, ha valaki megerőszakol egy másik személyt, szóval talán hasznos lenne, ha magadban majd összehasonlítanád azzal, ami veled történt. Ekkor értettem meg a dolgot. Ekkor jött a felismerés.”
Az írásműben a továbbiakban arról ír, sokat tudott és értett meg a traumafeldolgozás folyamatának biológiai oldaláról, nyilvános szereplésein pedig igyekezett minél szélesebb körben beszélni arról, hogy az ilyen erőszakcselekmények egy részét ismerősök követik el. Sok erőt merített abból, hogy a sorozatát (Esküdt ellenségek: bűnös szándék) néző áldozatok elmondták neki, hogy segített a gyógyulásukban. Reméli, hogy egyszer ugyanolyan nyíltan lehet majd erről a témáról beszélni, mint a rákbetegségről: hogy valami történt velünk, kibírtuk, és most megyünk tovább az életben. „Nem akarom, hogy az áldozaté legyen a szégyen. A történet szégyene az elkövetőé: ő hajtotta végre ezt a gonosz és szégyenteljes tettet.”
