Teniszlabdák, csokitallérok, távirányítású kisautók és repülők: az elmúlt hetekben a Bundesliga első- és másodosztályú mérkőzései hosszú percekig zsibvásárra emlékeztettek, miután a szurkolók – a Német Labdarúgóliga (DFL) által bevonni tervezett nagybefektető ellen tiltakozva – ilyen módon, mindenféle tárgyak bedobálásával fejezték ki a véleményüket. Az állandóvá vált játékmegszakítások egyre komolyabb frusztrációt okoztak, és várható volt, hogy ennek előbb vagy utóbb vége kell legyen.
És lett is. Múlt csütörtökön a DFL bejelentette, hogy a szurkolók nyomására érvénytelennek tekinti a korábban a klubok által kétharmados többséggel megszavazott megállapodást, vagyis nem lesz szükség többé „Nein zu Investoren”, vagyis „Nem a befektetőkre” feliratú transzparensekre.
A DFL hónapok óta tervezte, hogy külsős befektető számára a televíziós jogok bizonyos százalékát értékesíti, és ettől az üzlettől mintegy egymilliárd euró bevételt remél. A liga elöljárói azzal érveltek, hogy ezzel olyan fejlesztések lennének megvalósíthatók, melyek mindenképpen szükségesek ahhoz, hogy a Bundesliga versenyképesebb legyen a piacon, akár a Premier League szintjét is elérve.
A drukkerek – elsősorban a szervezett szurkolói csoportok – azonban mindig is gyanakvóak voltak ezzel szemben, azaz nem szeretnék, ha a például Angliában tapasztalt jelenségek, jelesül, hogy a kluboknál akár zűrös hátterű, közel- vagy távol-keleti, orosz, amerikai tulajdonosok irányítanának. Úgy gondolják, ezek az invesztorok előbb vagy utóbb horrorisztikus mértékben megemelik a jegyárakat, a meccsre járás a gazdag németek vagy a tehetős turisták kiváltsága lesz. Nem akarnak olyan tulajt, aki csak azért száll be egy adott klub működésébe, mert a pénzéből profitálva még több pénzt akar kivenni.
Ha innen nézzük, a szurkolóknak igazuk van és aggodalmaik részben jogosak. Németországban komoly hagyománya van annak, hogy a kluboknál legalább 50 plusz 1 százalék a tagság kezében marad, vagyis a befektetők nem szerezhetnek többségi tulajdont. Kivétel persze ilyen-olyan okokból akad, gondoljunk a Hoffenheim, a Wolfsburg vagy az RB Leipzig példájára, nem is igazán szeretik őket a riválisok fanatikusai – de ez egy másik téma. Attól is tartanak a drukkerek, hogy ha az 1. és 2. Bundesligát irányító DFL-ben túl nagy szava lenne egy profitorientált cégnek, akkor akár a bajnokságok lebonyolítása is számukra előnytelenül változik, mindent a televíziós nézettség határoz majd meg.
A demonstrációk ugyanis a mostanában tapasztalt formájukban lassan tarthatatlanná váltak, és a csapatoknál, sőt a szurkolók többségénél is kezdett betelni a pohár. A mérkőzések hossza totálisan kiszámíthatatlanná vált. Két héttel ezelőtt például az Union Berlin–Wolfsburg összecsapás első félideje 73 percig (!) tartott, miután a hazai ultrák sokáig nem bírtak magukkal, és újra és újra különböző tárgyakat (főként teniszlabdákat) dobáltak a gyepre. Odáig fajult a dolog, hogy a meccs játékvezetője a helyi szpíkerrel mondatta be, amennyiben újra félbe kell szakítania a játékot, végképp berekeszti a mérkőzést.
Néhány hétig az látszott a játékosokon, edzőkön, sőt a békés, passzív szurkolókon is a közvetítésekben, hogy mosolyognak, szolidárisak, de idővel ez kezdett megváltozni. Két hete a Freiburg–Frankfurt találkozó második félidejében a hazai ultrák pont akkor kezdtek bele a dobálózásba, amikor kedvenceik éppen egy ígéretes támadást vezettek, közel álltak ahhoz, hogy helyzetet alakítsanak ki. A spori persze azonnal be kellett rekessze a meccset, hiszen a kis labdák, csecsebecsék rendkívül balesetveszélyesek, gondoljunk bele, milyen következménye lehet, ha egy ilyen miatt megsérül a futballista.
Christian Streich, a Freiburg vezetőedzője nem is palástolta a dühét, gyakorlatilag dúlt-fúlt a kispad mellett, amit a lefújás utáni nyilatkozatában is megerősített.
A rutinos szakemberhez csatlakozott kollégája, a Greuter Fürthöt irányító Alexander Zorniger is: „A szurkolók a meccs lelkének számítanak, ez nem kérdés. Csakhogy a meccs szívét nem ők jelentik. Az maga a játék, amely folyamatos zavarokkal küzd, ha úgy tetszik, a szívritmusban esik kár. Lefordítom: a játékosokat zavarják meg, akik így egyszerűen képtelenek megfelelően koncentrálni. Egy nem profi sportoló vagy laikus el sem tudja képzelni, milyen negatív hatással lehet egy profira az, ha rövid időközökkel hol fel kell pörögnie, hol pedig le kell állnia.”
Sebastian Kehl, a Borussia Dortmund sportigazgatója is kesergett egy sort: „Higgyék el, sok nézőnek a stadionokban ez egyáltalán nem vicces, és ugyanez igaz a játékosokra is.”
Az említett freiburgi mérkőzésen néhány ezer szurkoló füttykoncerttel jelezte, hogy nagyon unalmas már a sok játékmegszakítás, vagyis a lelátó népe sem volt egységes.
A DFL vezetői egy darabig tartották magukat, és igyekeztek felhívni a figyelmet arra, hogy a Bundesliga azért mégis csak egy érték, ha úgy tetszik, piaci termék, és ha folyamatosan ilyen balhékról szólnak a meccsek, annak értéke bizony csökkenni fog. Az egyes országokban a német első- és másodosztály közvetítési jogaival rendelkező televíziós társaságok is szenvedtek emiatt, hiszen nem lehetett tudni, meddig tart egy találkozó. Eddig vaskosabb hosszabbítással együtt se haladta meg a két órát ez az időtartam, de így akár 2 és fél órásra is nyúlhatott egy-egy mérkőzés. A 22. fordulóban az ominózus Freiburg–Frankfurt összecsapás elhúzódása miatt az utána következő Bochum–Bayern München találkozóba mi is csak jókora késéssel tudtunk bekapcsolódni.
Végül azonban – bármilyen furcsa is a profi futballban ma, 2024-ben – győztek a szurkolók! Ennek előszele volt már az, hogy a két potenciális nagybefektető egyike, a Blackstone már korábban bejelentette visszalépését, így a tárgyalások már csak a CVC Capital Partnersszel zajlottak.
A DFL szép lassan két tűz közé került: egyrészt az egyre dühösebb drukkerek tüzeltek rá megállás nélkül, másrészt az említett jogtulajdonosok, melyek nem kis pénzeket fizettek a közvetítési jogokért, és mind több visszajelzés érkezett, hogy a helyzet így nem tartható tovább, azonnali megoldás kell.
A végére egy személyes gondolat: nagyon sok mindent tanulhatunk a német futballszurkolóktól. A kiállásuk, az igaz ügyért való küzdésük, harcuk példát mutathat más országok drukkereinek is. Hihetetlen összefogásról tettek tanúbizonyságot, hiszen az 1. és 2. Bundesliga valamennyi csapatának tábora csatlakozott a demonstrációkhoz, sőt szolidaritásból még harmadosztályú meccseken is voltak tiltakozások. Manapság, amikor joggal látják úgy sokan, hogy minden a pénzről szól, mindent a nagy cégek, ilyen-olyan királyi vagy hercegi családok euró- és dollármilliárdjai határoznak meg, reményre ad okot az, hogy azok is beleszólhatnak a dolgok menetébe, akikről, pontosabban akikért elvileg szólna ez a játék. A meccs lelkeiről, ahogy Alexander Zorniger fogalmazott.
