Némi idő eltelt már azóta, hogy – szokás szerint utolsó magyar csapatként – a Ferencváros is elbúcsúzott az európai kupaküzdelmektől. Felmerül az emberben a kérdés, lehet-e hiányérzete, és tovább kellett volna-e mennie a zöld-fehér együttesnek? Egyáltalán, mit hozhat a közeli és távolabbi jövő, és mi lehet a plafon egy hasonló lehetőségekkel bíró közép-európai klub számára?
Az elmúlt években a Fradi mellett két markáns tábor alakult ki. Az egyiket azok a drukkerek alkotják, akik a mögöttünk hagyott bő egy évtizedben komoly átalakuláson átmenő, a korábbiakhoz képest teljesen más filozófia szerint működő klub mellett is kitartottak, vagy éppen ez alatt az idő alatt csatlakoztak az FTC szimpatizánsaihoz. A másikat pedig azok, akik szüntelenül kritizálják ezt az irányvonalat, sőt sokan közülük kifejezetten ellenszurkolók lettek – akár még a nemzetközi porondon is.
Honnan indultak?
Érdemes összefoglalni, mit hozott a Kubatov Gábor elnökké válása óta eltelt 13 év. A fiatalabbak ugyan már nem igazán emlékeznek rá, de a 90-es és 2000-es évek olykor igen kaotikus viszonyok uralkodtak a legnépszerűbb magyar együttes életében. Bár 1995-ben a csapat Bajnokok Ligája-, míg 2004-ben UEFA-kupa-csoportkörös volt, a 2000-es évek elején pedig az akkoriban Magyarország egyik legjelentősebb cégcsoportjának számító, Várszegi Gábor vezette Fotex-birodalom állt mögötte, rendszeresek voltak a pénzügyi zavarok, valamint a szurkolók és a mindenkori klubvezetés közötti konfliktusok. Sokan máig nem értik, hová tűntek a BL-szereplésből, Lisztes Krisztián és más piacképes futballisták eladásából bejövő, akkoriban mesés bevételek, és hogyan fordulhatott elő az, hogy egyes szezonokban a fizetések folyósítása is problémákat okozott.
Torgyán József elnöki időszakán utólag már csak (kínunkban) mosolygunk, de az angol szerencselovag, Kevin McCabe regnálása az Üllői úton inkább rémálmokat idéz elő. Kubatov Gábor többször elmondta, hogy 2011-ben egy szétesőben lévő, szinte romokban heverő FTC-t vett át, onnan kellett talpra állítania a klubot.
Ha a szívünkre tesszük a kezünket, ezt a feltámadást és az egyesület újjáépítését jelentős sikerrel vezényelte le a következő években. A Ferencváros ma már virágzik, ha kifejezetten a labdarúgókra fókuszálunk, megállapíthatjuk, hogy a Kubatov-érában összesen hatszor nyerte meg az NB I-et (az elmúlt öt idényben kivétel nélkül), négyszer a Magyar Kupát, és ami a leglátványosabb előrelépés: a Partizani Tirana, Zseljeznicsar és hasonlóan „veszedelmes” gárdák ellen a különböző (elő-elő-…) selejtezőkben elbukott párharcok után 2019 óta zsinórban ötször kvalifikált valamelyik európai kupasorozat csoportkörébe.
Közben felépült egy olyan minden igényt kielégítő, multifunkcionális stadion, amely tényleg megállja a helyét Európa élvonalában is. Közelmúltbeli saját tapasztalat: Pireuszban járva – negatív értelemben – elámultam, hogy az Olympiakosz hívei miért tartják ultramodernnek a Karaiszkakisz Stadiont, mert gyakorlatilag a fasorban sincs a Groupama Arénához képest, sőt a környezete, egyes gyatra építészeti megoldásai émelyítőek és olykor balesetveszélyesek is.
Az Üllői úton ma már élményt, remek körítést, családi kísérőprogramokat és teljes biztonságot kap az ember. Kubatov az eleinte ódzkodó, a vénaszkenneres beléptetés ellen tiltakozó ultrákat is vissza tudta csábítani a csapat mellé, vagyis vitathatatlan, hogy rendet rakott a zöld-fehérek háza táján.
Igen, de…
De nézzük, mit mond a másik oldal. Jó, hogy a Fradi szakmailag jelentősen előrelépett, szép a stadion, de könnyű volt mindezt elérni úgy, hogy irdatlan állami forrásokat is igénybe vettek hozzá, és persze – bár ma már nagyon komoly saját bevételei vannak a klubnak – a mai napig vannak olyan állami cégek, amelyek nem biztos, hogy normál piaci körülmények között támogatnák az együttest. Persze visszakérdezhetünk: miért is ne? Van-e a reklám szempontjából vonzóbb sportegyesület ma Magyarországon? A Penny Marketre például nehéz lenne rásütni, hogy állami vállalat, az általuk szponzorált és működtetett családi szektor és környezete a 21. századi magyar rendezvénypiac egyik legnagyobb, leglátványosabb sikere. Vagyis az igazság azért valahol félúton van, sem nem fekete, se nem fehér.
Hazai játékosok
Emellett vissza-visszatérő téma a kritikusok számára a magyar játékosok hiánya. „Minek hívunk ide innen-onnan kikukázott, másod-, harmadosztályú légiósokat és edzőket, csillagászati fizetésekért, adófizetői pénzeken?” – halljuk sokszor a kesergést.
Ezzel kapcsolatban érdemes egy kicsit visszautazni az időben.
2015 júliusa, Európa-liga, 2. selejtezőkör: Zseljeznicsar–FTC 2–0 (összesítésben 3–0). A magyar csapathoz képest töredék költségvetésből dolgozó bosnyák együttes úgy ütötte ki tükörsimán a Fradit, hogy a mieinknél – az állampolgárságát és életvitelét tekintve is évtizedek óta magyarnak tekinthető Leandrót is beleszámolva – hat honfitársunk volt a kezdőben, további kettő csereként lépett pályára.
2016. július, Bajnokok Ligája, 2. selejtezőkör: FTC–Partizani Tirana 1–1, 11-esekkel 1–3. Pénzügyi összehasonlításban és minden más tekintetben is hasonlóan nagy égés, megint hét magyar kezdővel, köztük olyanokkal, akik pár héttel korábban még Eb-hősök voltak.
2024. február, Konferencia Liga, playoff a legjobb 16 közé jutásért: FTC–Olympiakosz 0–1 (összesítésben 0–2). A meccsen szerepet kapó 16 zöld-fehér játékos közül összesen három (!) volt magyar, Dibusz Dénes és Varga Barnabás kezdett.
Mindezzel csak arra akartam rávilágítani, hogy a 2010-es évek közepén, miután a legegyszerűbbnek tűnő akadályokban is már nagyon korán elbukott csapat, és fényévekre volt bármelyik kupasorozat csoportkörétől, Kubatov Gábor és a szakmai vezetés is rájött arra, hogy ez így nem mehet tovább. Hiába igazoltak magyar szinten kiemelkedő futballistákat (a 2011-es tulajdonosváltást követő években jött például Böde Dániel, Dibusz Dénes, Pintér Ádám, Varga Roland, Kleinheisler László, Lovrencsics Gergő, Nagy Dominik, 2014-ben visszatért az Üllői útra a klubikon Gera Zoltán), a gátat egyszerűen nem sikerült áttörni.
Egyre több légiós érkezett, és bár valóban nem az európai első vonalból tudtak igazolni a ferencvárosiak, tudatosabb lett az átigazolási politika, minőségibb erősítéseket is végre tudtak hajtani, még ha természetesen akadtak továbbra is baklövések.
A nagy áttörés 2019-ben, az El-főtáblára jutással történt meg, amikor a Fradi által 15 év elteltével lejátszott első csoportkörös összecsapáson, az Espanyol vendégeként már csak három hazai játékos kapott helyet a kezdőben. Egy évvel később, a Bajnokok Ligája-csoporttalálkozókon is ez a szám volt a jellemző, és bizony az azóta eltelt években olyan is előfordult, hogy a kapus Dibusz Dénesen kívül senki nem játszott a Fradi kezdőjében.
Biztosak lehetünk benne, hogy Kubatov Gábor és Hajnal Tamás is igyekeznének növelni a magyar kontingens számát az Üllői úton, ezt többször hangoztatták is. Varga Barnabás tavalyi leigazolása telitalálatnak bizonyult, de valljuk meg, nehéz lenne most kapásból felsorolni 4-5 olyan magyar focistát, aki rövid idő alatt húzóemberré válhatna az európai porondon is. (A legpiacképesebb külföldön játszó válogatott játékosainkat nem érdemes idevenni, mert többségük egyelőre semmiképp nem akar hazajönni az NB I-be.)
Szidhatjuk tehát azokat, akik Tokmacot, Zachariassent, Maquinhost és a többieket idehozták Magyarországra, de nem érdemes. Egyrészt ezek a játékosok, bár csúfolhatjuk őket zsoldosoknak, nagyon sokszor gladiátorként küzdenek a Fradiért – emlékezhetünk a hősies prágai BL-selejtezőre 2021-ben a Slavia ellen, én olyan irdatlan védőmunkát magyar csapattól még nem nagyon láttam addig. Azok a fiúk meghaltak a pályán a sikerért, akár csak például tavaly a Trabzonspor ellen, jórészt emberhátrányban küzdve, vagy a monacói II. Lajos Stadionban csúszva-mászva.
És az utánpótlás?
Jöhetnének persze a hazai fiatalok, a saját utánpótlás. Nem hiába csillant fel a szeme sok szurkolónak ifjabb Lisztes Krisztián berobbanásakor, vagy Katona Bálint egy-egy szép megmozdulásakor, és Varga Ádám is többször biztatóan pótolta már Dibusz Dénest. Be kell azonban látnunk, hogy a Ferencváros utánpótlása éveken, sőt évtizedeken át szinte a nullára lett lerombolva szakmai értelemben, ennek a helyrehozatala pedig nagyon hosszú idő. Ráadásul – a TAO és a beömlő jelentős pénzek ellenére – a hazai utánpótlásképzés valahogy nem igazán működik, hiába várjuk a tehetségek garmadáját, csak nem akarnak kijönni az akadémiákról, legalábbis a megálmodott minőségben.
Az elején azt a kérdést tettem fel, hogy mennyire maradhatott bennünk hiányérzet az idei, Olympiakosz elleni kiesés után – de akár a tavalyi El-nyolcaddöntő után is. Nos, bármennyire negatívan is állunk ehhez a párharchoz, az a rossz hírem, hogy szinte semennyire. Persze, jobb formát mutatva, némi szerencsével akár túl is juthatott volna a Fradi a görög sztárcsapaton, de a realitás azt mondatja, hogy valahol itt, az El/Konferencia Liga playoffkörében, esetleg nyolcaddöntőjében lehet a végállomás.
Akkor mennyi az annyi?
Ha csak az elmúlt 10 évet vesszük figyelembe, a BL és az El döntőjébe a spanyol, angol, olasz és német csapatokon kívül csak egy-egy francia (PSG, BL – 2020), ukrán (Dnipro, El – 2015), holland (Ajax, El –2017) és skót (Rangers, El – 2022) együttes tudott bejutni, persze ezek a klubok is sokkal tehetősebbek a magyar kirakatcsapatnál. A 2021-ben indult, sokak által lesajnált EKL-ben eddig két olasz, egy holland és egy angol csapat finálézott.
A legjobb közép-, kelet- és észak-európai klubok szintjét a Fradi ma már minimum alulról súrolja. Verte már meg az elmúlt szezonokban a Slavia Prahát, a Crvena zvezdát, a CSZKA Moszkvát, a Dinamo Zagrebet, a Moldét, a svéd bajnok Djurgårdenst, sőt bravúrok is be-befigyeltek (Monaco, Celtic, Trabzonspor), de a zöld-fehérek nagyjából a helyükön vannak. Igaz, akad pár olyan csapat, amely sokkal több hazai futballistával érte el ezt a szintet vagy akár jobbat is, de a cseh, a horvát vagy éppen a norvég utánpótlás sajnos fényévekkel előttünk jár, ezt ki kell mondani.
Még a Fradihoz képest jóval gazdagabb, minőségi légiósok terén is jobb lehetőségekkel bíró Olympiakosz sem fog sokkal feljebb jutni, talán a harmadik számú kupában megy még egy kört. Ahhoz, hogy legalább Podence vagy El Kaabi kaliberű külföldieket tudjunk Magyarországra csábítani, minimum két-, de inkább háromszor nagyobb költségvetésre lenne szükség, csakhogy a magyar közvélemény már így is sokszor háborog az állami háttér miatt. A gyengécske, afféle urambátyám-rendszerben működő NB I sem alkalmas arra, hogy a zöld-fehérek folyamatosan fejlődni tudjanak, legalább 3-4 olyan rivális kellene még, amely hosszú távon is felveszi vele a versenyt, és persze nemzetközileg is le tudja tenni a névjegyét.
A mai, irgalmatlan pénzeket megforgató európai futballban a topligák csapataival szemben a többiek vélhetően nem nagyon fogják tudni csökkenteni a hátrányukat, sőt az olló nyílni fog. Esetleg a Konferencia Liga lehet az a terep, ahol a kontinentális középmezőny labdába rúghat az angol, olasz bajnokság hetedik helyezettjeivel szemben. Bár a sorozat első két idénye nem ezt mutatta.
