Előző hétvégén került sor a 40. WrestleMania rendezvényre, a Lincoln Financial Fielden, Philadelphiában. A WrestleMania negyven éve a világ legnagyobb pankráció eseménye, szerepel a tíz legnagyobb sportesemény között a világon. Az esemény két napja alatt a helyszíni nézőszám 145 298 volt, a képernyők előtt pedig sok-sok millió. Idén első alkalommal végre Magyarországon is élőben, magyar kommentárral nézhették a rajongók.
Hétfő hajnalban véget ért az esemény, elképesztő érzelmi hullámvasúttal. A főmérkőzésen Cody Rhodes megtörte Roman Reigns 3 éves uralkodását, 72 ezer ember állva tapsol, mellettem a kommentátori fülkében a szakkommentátor a könnyeit törölgeti, a pillanat mindenkit csordultig tölt….
De miközben a pankráció kedvelők szubkultúrája épp katarzist él át, a világ többi része furcsán tekint a történésekre. „Mi a fene lehet ebben jó?”
Tizenöt éve dolgozom ebben a szakmában, és a mai napig sokszor szegezik nekem ezt a kérdést, akár a WWE (World Wrestling Entertainment), akár a magyar HCW (Hungarian Championship Wrestling) szervezete kapcsán: „Mit találtál meg a pankrációban? Mi értelme megnézni, ha egy megrendezett műfajról, egy show műsorról van szó?
Nos, elsőre megbotránkoztató lesz, amit írok, de a pankráció talán a legvalódibb az összes mozgóképes előadás közül a világon. És ennek a fő oka nem csupán az, hogy a pankrációban minden élesben megy. Nincs vágás, nem lehet leállni, és újra megpróbálni. Amikor a birkózó elhagyja a „gorilla pozíció” magányát, és kilép a függöny mögül, a közönség elé, onnantól kezdve magára van utalva, és nem véthet egyetlen hibát sem anélkül, hogy annak komoly következményei lennének.
Képzeljünk el egy akciófilmet, ahol nincsenek dublőrök vagy beugró kaszkadőrök. A színész, akit mi a főhős szerepében látunk, minden monológját csak egyszer mondhatja el, minden akció-jelenetét csak egyszer próbálhatja meg, minden ütés és zúzódás, amit kap, valóban eltalálja a testét, és nem az arca előtt ütnek el. Mindeközben pedig figyelnie kell arra, hogy az érzelmeit maximálisan tudja a közönség felé közvetíteni, hiszen erről az érzelemátvitelről szól a pankráció.
De a fő oka mégsem ez. Hanem az a tény, hogy a pankráció műfaja képes beemelni a valóságot, pankrátorok, emberek valódi történeteit. A nézők elkezdenek megismerni egy birkózót, és 10, 20 vagy akár 30 évig követhetik a pályáját, és garantálom, hogy mindaz, ami az életében történik vele, valamilyen formában meg fog jelenni a pályafutásában és abban, amit a műsorokon látunk.
Lehet, hogy kifordítva, lehet, hogy pont úgy, ahogy nem számítanánk rá, lehet, hogy a személyiségének egy másik oldalát mutatva, de valamilyen formában ott lesz a karakterben az ember.
Az emberben pedig ott van a történet, ami elfeledteti velünk, hogy végtére is egy „moziban” ülünk, mert ebben a moziban számos esetben a valóságot vetítik nekünk. Kicsit felnagyítva, kiszínezve, minél érdekesebbé téve, de a valóságot.
Megint ott vagyunk a Wrestlemania záró képeinél, Roman Reigns, a samoai törzsfő, 1316 nap után elveszítette a bajnoki címét. Sétál kifelé. A valódi neve egyébként nem Roman Reigns. A valódi neve Joe Anoa’i. A pankrációban messze nem minden valós.
De az valós, hogy több, mint 3 éven át a vállán cipelte a szervezetet, miközben leukémiával küzdött. Valós, hogy rengeteg időt kellett a családjától távol töltenie emiatt, pedig 5 gyereke van. És valós, hogy egy fél órás bajnoki címmérkőzés másnapján, a pankrátor legjobb barátja a jeges tömlő és a fájdalomcsillapító.
A ringben Cody Rhodes megnyerte a WWE bajnoki címét. Mindenki őt ölelgeti. Az édesapja hozta a WWE szervezetéhez, 2006-ban, Dusty Rhodes, akinek az „Amerikai álom” volt a beceneve.
Dusty álma az volt, hogy ha már ő soha nem emelhette magasba a WWE főbajnoki övét, majd a fia eléri ezt, és ezzel megmenti a Rhodes család becsületét. Cody-nak azonban éveken át nem sikerült felnőnie a feladathoz. Nem volt rossz, de annyira jó sem, majd menesztették a szervezettől. Egy fiú számára csalódást okozni az apjának, talán a legfájóbb. Nem is tudott belenyugodni. 2016-ban elkezdte újracsomagolni magát, kiszőkítette a haját, mint anno az édesapja, és felvette az „Amerikai rémálom” becenevet. Független szervezeteknél birkózott, szerte a világon. Hat évvel később, 2022-ben tért vissza, készen arra, hogy beteljesítse a sorsát.
2024-ben, 18 év után elérte a célját. Dusty Rhodes ezt már nem élhette meg. Nem történetírók írták ezt, hanem az élet. Mert az élet elképesztő sztorikat tud alkotni, és van egy műfaj, ami megpróbál rácsatlakozni erre, hogy a valóságot meghajlítsa, kiszínezze, egy kicsit érdekesebbé tegye, de közben soha ne felejtse el, hogy az érzelmek csak akkor működnek, ha valós alapok váltják ki őket.
Hogy ez mindig sikerül-e a pankrációnak? Dehogy! Hol jobb, hol rosszabb a műsor, a birkózók hol jobb formában vannak, hol rosszabban, a kreatívok néha lusták, máskor szárnyalnak, a ringben pedig néha unalmasabb alakokkal kell beérnünk, máskor szupersztárok születnek és válnak karizmatikus vezéralakokká a szemeink előtt.
És hogy mit látunk mindebből, ha laikusként, a tévét kapcsolgatva belenézünk pár percre egy műsorba?
Semmit a világon.
Színes sztreccsruhába öltözött izompacsirtákat látunk majd, akik fura szabályrendszerben dulakodnak, a nézők pedig valami miatt megőrülnek közben, de ettől csak még érthetetlenebb elsőre ez az egész… Mert a pankráció egy koldusnak öltözve sétálgató Mátyás király, aki első ránézésre olyannak tűnik, akivel nem érdemes foglalkozni, de ha egyszer megismered annyira, hogy felfedje magát, már soha többet nem tudsz rá ugyanúgy tekinteni.
(Turger Dávid írása)
