„He made the people happy”
Ez áll Bill Shankly, a Liverpool legendás menedzserének a szobrán. A szobor kitárt, ölelő karokkal ábrázolja a klubot 15 éven át igazgató skótot, aki mosolyt csalt az emberek arcára Liverpoolban. Vagy legalábbis a vörös felén, mert az Everton drukkerek pont annyira örültek a helyi rivális sikereinek, mint Újpesten a Ferencváros bajnoki címének. Shankly 15 év alatt 3 bajnoki címet, 2 FA Kupát és egy UEFA-kupát nyert a csapattal (meg egy másodosztályú bajnoki címet és 3 Community Shieldet is), és ha csak ezt nézzük, korántsem ő volt a klubtörténet legsikeresebb menedzsere (hanem az őt követő, 9 év alatt 20 trófeát begyűjtő Bob Paisley), de ő volt az, aki a klubot, a várost és a szurkolókat közel hozta egymáshoz, vele jutott fel a csapat az első osztályba, ő változtatta meg a csapat mezét vörös-fehérről vörösre és 1963-ban ő választotta ki a klub himnuszává a You’ll Never Walk Alone-t is. Shankly identitást adott a klubnak, ami sokkal, de sokkal fontosabb, mint akárhány trófea.
„He gave the people hope and made them proud”
1982 óta drukkolok a csapatnak, szóval megéltem kábé MINDENT, amit egy futballszurkoló megélhetett, a nyolcvanas évek dominanciáját, a kilencvenes évek letargiáját, a Houllier-éra alatti fellendülést, a Benitez-csapat BL-győzelmét, Hodgson ámokfutását, King Kenny tűzoltását és a Rogers-féle „majdnem” korszakot. És már-már én is elhittem, hogy a büdös életbe’ nem leszünk bajnokok, mert vagy nincs egy iótányi mákunk sem, vagy fejben képtelenek vagyunk odaérni a finisre (és nem, nem Steven Gerrard elcsúszása miatt buktuk el a bajnokságot). Klopp szobrán (mert lesz, nyugi) annak kéne állnia, hogy ő hozta vissza a reményt a szurkolóknak, és ő tette ismét büszkévé őket a csapatra. Arra a klubra, aminek fennállása, azaz 1892 óta 21(!) menedzsere/vezetőedzője volt (tényleg csak a vicc kedvéért, de Manchester United: 28, Arsenal: 30, Everton: 34, Newcastle: 40, Chelsea: 43, Manchester City: 46, Tottenham: 47), Shankly óta pedig mindössze tíz.
„Négy éven belül trófeákat akarok nyerni a Liverpoollal”
A klub 2015 októberében köszönt el Brendan Rogerstől, aki igazán nem tudott a közönség szívébe férkőzni, a vezetőséggel sem találta a hangot, és a játékosait sem tudta fanatizálni. Pedig szakmailag semmi baj nem volt vele szerintem, sőt, aki olyan játékosokat igazol, mint James Milner, Roberto Firmino, Philippe Coutinho, Adam Lallana, Joe Gomez, Dejan Lovren vagy Divock Origi, az ért ahhoz, amit csinál. Más kérdés, hogy mit tudott ő kihozni ezekből a játékosokból, és mire vitte velük a heavy-metal futballt és a partvonal mellett vicsorgó kerengő dervis-edzőt Liverpoollal megismertető Klopp. Egy szurkolónak nincs fontosabb annál, hogy amit a pályán lát, az azt sugallja neki, hogy a csapat mindent kiad magából (hogy nem csak a cipőket küldik fel, hogy egy klasszikus sportújságírói frázissal éljek), mert ez tudja fanatizálni őket. Klopp visszahozta az Anfield Roadra azt a hangulatot, amitől az olyan ellenfelek is megremegtek, mint egy Barcelona, és megmutatta mindenkinek, hogy a hit önmagunkban és a csapatunkban mennyire fontos.
„Én vagyok a normális”
A játékvezetők és alkalmi nézők szerint szerintem Klopp minden, csak nem normális. Az az ezer fokos égés, amit a pálya szélén láthatunk tőle, nem felvett manír, nem a Mourinho-iskola gondosan kiszámított gesztusrendszerének felturbózott változata, hanem őszinte, zsigeri valami, a mellkasütögetéssel, az őrjöngő gólörömmel, a 32 fogas mosolyba átmenő vicsorgással, a levegőt pumpáló ököllel és a játékosok ölelésével együtt. Klopp egy a csapattal és a szurkolókkal, és ha a csapatot vélt vagy valós igazságtalanság éri, legyen az egy elbaszott VAR-döntés, a játékosok egészségét veszélyeztető becsúszás vagy mérkőzésbeosztás (szerda után szombat délben meccs), akkor azt pontosan úgy reagálja le, mint egy gólt. A játékvezetők persze nem feltétlenül örülnek annak, ha egy 191 centi magas, szakállas pali üvölt a képükbe két centiről, de hát teccett volna rendesen fújni a meccset, ugye.
Ez a faszi képtelen másképp dolgozni, és addig tudta csúcsra járatni saját magát és a csapatot is, amíg belül ott égett ez a mindent felemésztő tűz. Ez a tűz hajszolta a csapatot 3 BL-döntőbe, gyűrte le a Dortmundot, a Barcelonát, verte agyon a Manchester Unitedet és fejeltetett gólt a futball világának legszerényebb, de annál zseniálisabb kapusával. És persze ez az a tűz, ami nem éghet örökké, mert felemészt. Az a felejthetetlen 9 (jó, 8,5) év, amit kaptunk tőle, teljesen kiszívta belőle az energiát. Nem tudott már feltöltődni, nem tudott megújulni, bár ezt rajta kívül szerintem idén március előtt nem érezte senki, de a szurkolók biztosan nem. Az is a nagyságát jellemzi, hogy már tavaly szólt a klubnak, hogy befejezi, mert képtelen azt hozni, ami ő maga elégségesnek tart, azaz a 100%-ot. Apró kitérő, de érdemes megnézni a Bon Jovi zenekarról szóló dokusorozatot, amiben az énekes Jon Bon Jovi pontosan úgy állt le 2 évre, mint Klopp, amikor azzal szembesült, hogy a hangszálai 80%-nál többet nem tudnak már. Erre csak az igazán nagyok képesek.
„YNWA”
Klopp olyasmit adott Liverpoolnak, amit Shankly óta senki. Becslések szerint 750 000 ember ünnepelte a 2019-es BL-győzelmet, a város vörösbe öltözött, és aki ott volt, soha nem fogja elfelejteni azt az eufóriát, amit akkor érzett. Klopp többször elmondta, hogy neki a Liverpool több, mint egy meló, az igazán lényeges az a kapcsolat, amit a várossal, az itt élő emberekkel, a világ összes Liverpool-szurkolójával kiépített. Ezt viszi magával, erre (is) fog emlékezni, és ezért is az egyik legnagyobb alakja a Liverpool FC történelmének.
