Minimum Edgar Allan Poe és a My Dying Bride zenekar óta tudjuk, hogy nemigen ismer a művészet megejtőbb közhelyet, mint egy gyönyörű nő elmúlása. Természetesen a filmesek is előszeretettel építenek erre az alapgondolatra változó mértékben romantikus-szirupos műveket, amelyben a szerelmes nőnek ritka nagy szerencséje van, ha megéri a stáblistát. Ráadásul az ilyen történeteknél sokszor van még egy jajjistenem-faktor; egy olyan történetszál vagy -elem, amely még fájóbbá teszi ezt a bizonyos veszteséget.
Love Story
A műfaj klasszikusában két szerelmes fiatal igyekszik legyőzni mindazon akadályokat, amelyeket az élet eléjük gördített. És van belőlük jó néhány hiszen Oliver Barrett (Ryan O’Neal) a Harvardra jár és tehetős családból származik, Jenny Cavilleri (Ali MacGraw) pedig középosztálybeli, és nem a biztos egzisztencia, hanem a zene iránti szenvedélye vezérli. A fiú családja hiába ellenkezik, végül összeházasodnak, ám kiderül, hogy a lány gyógyíthatlan beteg. Az egészhez már csak egy szívszorító filmzenére volt szükség; a jajjistenem-faktor esetükben a küzdelem hiábavalósága.
Angyalok városa
A Meg Ryan és Nicolas Cage főszereplésével készült romantikus klasszikus témája végig az elmúlás körül forog, hiszen Seth (Cage) a kollégáihoz hasonlóan a halandók körül sertepertél, majd a holtakat kísérgeti át a túlvilágra, amíg bele nem szeret Maggie-be (Ryan). Az orvosnő és az emberlét szépségeire fogékony angyal rájönnek, hogy nem élhetnek egymás nélkül, aztán sajnos kiderül, hogy valószínűleg egymással sem. (Ennek is volt egy klasszikus betétdala, amely azóta is minden szomorú tévéműsorban feltűnik.) A jajjistenem-faktort itt az szolgáltatja, hogy Seth lemond az angyallétről, a számára kimért boldogság pedig aztán igen rövid életű lesz.
Ősz New Yorkban
Winona Ryder egy szívbeteg nőt játszik ebben a filmben, amelyben senki sem értette, hogyan castingolhatták össze Richard Gere-rel. Mindenesetre így történt, tehát a riadtőzike-tekintetű színésznő Charlotte szerepében Gere nőfalójának karakterével, Willel esik szerelembe, bár már kapcsolatuk elején megállapodnak abban, hogy ebből nem lesz semmi; a férfi életvitelszerűen csajozik, a nő súlyos szívbeteg, egy évnél tovább biztosan nem élhet. Aztán kiderül, hogy még annyit sem – Will pedig, egy s más kihágások után és mindannyiuk meglepetésére, megembereli magát. Jajjistenem: hiába.
Édes november
Bízvást tekinthető az ilyen tematikájú filmek egyik klasszikusának az Édes november, amelyben a Sara nevű főszereplő (Charlize Theron) eleinte csak kicsit furcsának tűnik, majd kiderül róla, hogy rákbeteg, és nem hajlandó konvencionális módon élni az életét. Ez alatt speciel azt kell érteni, hogy egy munkamániás és nem túl kedves férfinek, Nelson (Keanu Reeves) felajánlja, hogy egy hónapra költözzenek össze, higgye el, jobbra fordul az élete. A férfi végül elfogadja az ajánlatot, majd annak rendje és módja szerint beleszeret a nőbe, akivel természetesen nincs jövőjük, sőt, megkéri a kezét. A jajjistenem-faktor abból adódik, hogy Sara szeretne igent mondani, mert véletlenül ő is beleszeretett, de Nelson változatos erőfeszítései nem érik el céljukat.
Szerelem és más drogok
Ilyen felvezetés után remélhetőleg mindenki értékeli, hogy nálunk egy olyan film lesz műsoron, amelynek női főszereplője beteg ugyan, de a szenvedés és az őrület nem tartoznak elsődleges jellemvonásai közé. Jake Gyllenhaal és Anne Hathaway játsszák a főszerepeit ennek a romantikus, drámai elemeket sem nélkülöző filmnek: az előbbi egy gyógyszercég ügynöke, utóbbi egy Parkinson-kórban szenvedő fiatal nő. Kapcsolatuk, kölcsönös megelégedettségükre, merőben informálisan, szexuális együttlétekre korlátozódik, aztán rá kell jönniük, hogy annyi sajnos itt nem lesz elég. A férfi megszállottan hajszolja a nő gyógyulását, a nőnek viszont ez egy idő után sok lesz.
Szerelem és más drogok: május 26., 20:05, TV4.
