Na, mi van, Lakat úr? Mégis csak tudnak ezek a botlábúak futballozni? És az egysoros e-mail végén ott a szmájli, ami egyszerre jelzi a feladó barátságosságát, de egy kicsit a gunyorosságát is. Én meg elspekulálok kicsit a hosszúnak és velősnek igazán nem mondható üzenetén. Érteni is vélem a benne rejlő gúnyt és indulatot, de azt is, hogy azt azért ő sem gondja igazán komolyan, amit leírt.
Azzal a nagy sablonnál többet nem mondok, ha kijelentem: a futball a világ legfurcsább és egyben legkülönösebb, ha úgy tetszik (néha) a legigazságtalanabb sportága, hiszen (lám, a fentebb idézett elektronikus levelet, ha akarom, akár így is láthatom azt, ami a magyar válogatottal szerdán Stuttgartban a németek ellen történt. A velünk megesett történéseket lehet úgy is összegezni, hogy abból egy viszonylag csinos csokor áll össze, de ha akarom úgy is, hogy azzal még Gál tanárnőt sem leptem volna meg anno, pedagógusnapra.
Pedig ő egyszer egyetlen félév alatt képes volt 17 (nem tévedés: 17) egyest beírni az ellenőrzőmbe, és még csak azt sem lehetett mondani, hogy mindezzel szemben ő volt Sophia Loren, vagy Tordai Teri kiköpött hasonmása. Igen, vannak (nem is kevesen, hiszen számuk megítélésem szerint a millióhoz közelít), akik abban a tudatban feküdtek le a német- magyar után, hogy újra a régi Rossi- csapatot látták. Ennek a gárdának ismét volt arca, formája, tartása, hite, akarata, a játékról való elképzelése, helyzetek sorát hagytuk is, s ha mindent egy kalap alá veszünk, örüljenek a németek, hogy jól el nem vertük őket.
A sima, minden különösebb nehézség nélkül elért 2–0-s német győzelem után persze fél óra sem telt el, és máris elárasztották a netet a mindentudó bloggerek, akik már mondták is a tutit. A „tuti” az volt, hogy ők ezt, persze előre megmondták, és egyébként sincs itt semmi néznivaló, lehet továbbhaladni, akkorát fújunk vassárnap a skótok dudájába, hogy az a Skót felföldig hangzik, szoknyás férfiak énekelnek majd siratódalokat labdarúgásuk elhunyta feletti bánatukban. Mi meg simán továbbjutunk, mint a négy legjobb harmadik egyike és jól odamondogatunk majd azoknak, akik akár egy másodpercig is képesek voltak nem igazán hinni abban, hogy Szoboszlaiékat lassan, mint a mágikus magyarokat emlegeti a földkerekség.
Egészen addig olvastam a „kölni futballfőiskolán” végzett blogger-hadsereg doktori disszertációnak is beillő dolgozatait, amíg el nem értem addig, hogy voltaképpen a meccset mi nyertük meg.
Csak ott volt ez az átkozott bíró (nekünk mindig jut egy ilyen átkozott bíró, Latisevtől Garridóig) aki egészen biztos, hogy a skót szövetség pénzén családostul valahol a Hawaii-szigetek környékén tölti majd a vakációját, satöbbi. No meg ott van ez a megátalkodott Rossi, aki egyszerűen nem hajlandó betenni a kezdőcsapatba azt a Nagy Zsoltot, aki (az éppen futballból doktoráló szerző szerint) olyan jó játékos, hogy nem is érti a Real Madridot, miért azt a botlábú Mbappét igazolta le, miért nem ment el csak Felcsútig, a Manchester United pedig ugyan mit akar ettől a Kerkeztől, aki csak rohangál a bal oldalon?
De nehezen tudtam mit kezdeni azokkal a véleményekkel is, amelyek azt fejtegették, hogy igenis remekül játszottunk (félreértés ne essék: ahhoz képest, amit a svájciak ellen nyújtottunk magam is azt állítom, hogy ez a németekkel szemben mutatott játék maga volt a 6:3), rengeteg helyzetünk volt, s ha csak egy kis szerencsénk van, ma talán már nem is Nagelsmann a Nationalelf szövetségi kapitánya. Az a nagy helyzet, miszerint ahhoz nem kellett a kölni futballiskolát elvégezni, hogy várható legyen: sem mi nem tudok még egyszer olyan leírhatatlanul rosszul játszani, mint a skótok ellen, és a németek sem lesznek képesek megismételni azt a minden elemében precíziós műszerre emlékeztető futballjukat, amelyet Skóciával szemben bemutattak.
Amióta futball a futball, mindig úgy volt, hogy a nagyon jól és a nagyon rosszul kezdő csapatok a következő meccsre „mezt cserélnek”, rájuk sem lehet ismerni, akik az első meccsen egy megye III-as csapatba sem fértek volna be, azok röpke három nap leforgása alatt puskási magasságokba emelkednek. Azt még talán hobbi-blogger szinten is könnyű belátni: elképzelhetetlen, hogy egy csapat három nap alatt Minarik Ede Csabagyöngye nevű együtteséből a Manchester Cityvé váljon, de ennek az ellenkezője is (majdnem) igaz. Egy olyan nívós tornán, mint a labdarúgó Európa-bajnokság, legfeljebb kétszer lehet olyan briliáns teljesítményt nyújtani, amilyent a németek produkáltak a skótok 5–1-es legyőzésekor.
A német–magyaron nem történt más, mint egy erősen fékezett habzású német csapat azt csinált velünk, amit akart, még ha nem is csillogott-villogott, vagy parádézott úgy, mint néhány nappal korábban az Eb-nyitómeccsén. Tény: sokáig nem találtak rajtunk fogást, mert remekül védekeztünk, ha valaki visszanézi a mérkőzést, látni fogja, az első félidő néhány magyar ellentámadását leszámítva a teljes Rossi-gárda a magyar térfélen tömörül. Felépítettük az egri várat a németeknek, jól betáraztunk ágyúgolyókkal, meg forró szurokkal, aztán vártuk, vajon meg tudják e mászni a várfalat?
Egy pillanatig sem tagadom: ahhoz, hogy bejussanak, kellett egy olyan sajátságos játékvezetői döntés, amely úgy látta: az első gól előtt Gündogan nem rúgta fel Orbánt, és nem fordítva. De ez is egy amolyan „ha akarom vemhes, ha nem akarom, nem vemhes” szituáció, hiszen, akik kételkednek, az ítélet jogosságában azok kérdezzék meg a közel 84 millió németet, hogy Gündogán faultolt-e (nincs kétségem a válasz felől), aztán meg a közel tízmillió magyart: vajon szabályosan szerezte-e meg a Barcelona középpályása a labdát Willi Orbántól? (Ebben az esetben sincsenek kételyeim.)
Aztán ott volt ugye az a „rengeteg” helyzet, amit a magyarok Neuer kapuja előtt elhibáztak.
A svájciak ellen elpuskázott lehetőségekhez viszonyítva valóban számológép kellett az összeadásukhoz, de amúgy igazi, virtigli helyzet talán Sallaié volt azonnal a kezdés után, annak mondhatjuk Bolla közeli, védőkről levágódó lövését is. Vagy Szoboszlai remek szabadrúgását, amelyet manapság talán a világ összes kapusa közül csak Manuel Neuer tud kiütni a jobb felső sarok elől, de mit tegyünk: ő védett a németeknél. Persze, hogy látszatra egy bő szőlőföldnyi helyzetünk volt, de vajon lehet-e echte gólhelyzetnek mondani Szoboszlaiét, aki úgy vett át egy labdát a 16-oson belül, hogy az méterekkel a kapu mellett hagyta el a pályát, vagy mondjuk Sallai lesgólját, amelyről a VAR fehéren-feketén kimutatta, hogy les volt. (Olyan nincs, hogy a VAR remek, ha a javunkra ítél, de azonnal eltörlendő, ha ellenünk…)
Igazi ziccernek a fejelőzseni Varga nagy alakítása számított, aki pontosan olyan erővel, pontosan olyan ívben, pontosan olyan erősséggel kapta Sallai remek beadást, ahogyan azt a Fradiban (általában) Marquinhos szokta a fejére ívelni. No, de ez a fejes most nem ment be, vagy két arasszal fölé szállt, de ki állította, hogy a legjobban fejelő magyar, bizonyos Kocsis Sándor a teljes pályafutása során az összes beadást a hálóba fejelte?
A svájciak ellen 3–1-nél valóban volt néhány olyan perc, amikor akár 2–2-re is felállhattunk volna, de most, amikor a nép döntő többsége szerint „nagyon jól játszottunk” sem 2–0 előtt, sem 2–0 után, minimális esélyünk sem volt a győzelemre.
Fogalmam sincs, miért kell újra és újra becsapnunk saját magunkat?
Miért nem lehet sportszerűen elismerni, hogy ez a mai (nem az, amely az utóbbi években háromszor egymás után is képtelen volt megverni bennünket…) német válogatott klasszisokkal jobb csapat, mint a miénk, és ha most mondjuk két hónapon belül, gyors egymásutánban tíz mérkőzést játszanánk velük, akkor abból nyolcat (95 százalékos eséllyel) ők nyernének. A Rossi-éra vitathatatlan sikerein semmit nem csorbít, ha elismerjük: ez az Európa-bajnokság még akkor sem sikerült úgy számunkra, amint azt előzőleg vártuk, ha netán valami csoda következtében úgy megverjük a skótokat, hogy az a harmadik helyen való továbbjutást jelenti.
Ha ezt valaki nem ismeri el, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne szeretné a hazáját, hogy ne szurkolna tiszta szívből a válogatottnak, hogy ne látná azt a fejlődést, amely az utóbbi, mondjuk egy évtizedben a magyar válogatott (nem a magyar futball!) háza táján végbement. Most így sikerült, ha esetleg nem sikerül az az oly nagyon vágyott továbbjutás, akkor soha nem lesz aktuálisabb Korda György dala, a Reptér.
Egyenként
GULÁCSI PÉTER (7) újra remekelt (vannak, akik az első gólt a számlájára írják, de óriásit hibázott volna, ha az Orbán, Gündogan, Musiala hármas konfliktusba negyedikként ő is beszáll. Eddig vezeti a magyar játékosok osztályzatrangsorát, igaz, ennek az az ára, hogy sohasem tudjuk meg: Dibusz Dénes az ötből hányat kapott volna?
FIOLA ATTILA (4) megúszta a Svájc elleni katasztrófát, persze Lang teljes joggal kérdezheti: ha ő repült, Fiola miért maradt? Amúgy tisztességgel, becsülettel tette a dolgát.
WILLI ORBÁN (4) kevesek fejében fordul meg úgy, mint a magyar válogatott védelmének leggyengébb tagja, nos, ezen az Eb-n ezt is megértük. Eddig három gól szárad a lelkén, s a bevétel rovat viszont (egyelőre) üresen tátong.
DÁRDAI MÁRTON (7) már azt első mérkőzésen nagyon hiányzott a védelemből, hogy mennyire, azt most a németek ellen igazolta leginkább. Azt hiszem ellenfelünk válogatói már erősen bánják, hogy nem tettek nagyobb erőfeszítéseket érte, igaz, így viszont nekünk van egy remek balhátvédünk.
BOLLA BENDEGÚZ (5) majdnem góllal kezdett, és ha sikerül a lövése, vagy tíz meccsre biztosítja helyét a kezdőben. A nagy harmóniából, ami Szoboszlaival köti össze a játékát szinte semmit sem láttunk, mert „Szobó” elfelejtett eljönni kettejük randevúira.
NAGY ZSOLT (–) kapott Rossitól egy negyedórát, nem igazán tudta meghálálni semmivel.
NAGY ÁDÁM (4) szokása szerint szorgos volt, mint egy méhecske, de leginkább azokat a labdákat szerezte vissza, amelyeket ő adott el. Pedig igazán nem lehet rá azt mondani, hogy a kockázatos, több „kilométernyi” átadások híve, ahol valóban lehet tévedni néhány centit.
KLEINHEISLER LÁSZLÓ (5) volt az a kis vödör benzin, amelyet a kifogyott tankú autósok szoktak kölcsönkérni a benzinben náluk jobban állóktól. Megpróbálta meggyújtani a kanócot, csak éppen nem volt senki a társai között, aki robbanni akart volna.
SCHÄFER ANDRÁS (5) a zsöllyébe váltott jegyet és egy nagy adag popcornnal a kezében élvezte végig a filmet, ami a vásznon, akarom mondani, a pályán futott. Pedig volt idő, amikor még Neuer kapujába is betalált.
KERKEZ MILOS (5) elementáris erővel robogta végig a meccset, a magyar játékosok közül talán senki sincs, aki ennyit, és ilyen lendülettel tudna közlekedni a pálya bal oldalán. Szerel, elrobog, és általában rosszul beadja a labdát. Most is ennyi volt a játéka.
ÁDÁM MARTIN (–) ismét későn került pályára, 15 perc alatt szuperklasszis ugyan meg tud fordítani egy mérkőzést, de azt a játékost nem Ádám Martinnak hívják.
SALLAI ROLAND (6). Hatalmas mezőnymunka, rengeteg futás, no, de őt a 16-oson belül keressük mindig, s azt várjuk, mikor lő olyan gólokat, mint a Rossi-korszakban nem egyszer. A felületes szemlélő számára jól játszik, valójában nem!
SZOBOSZLAI DOMINIK (4) olyan szöglet- és szabadrúgás lövő, amilyet a németek is boldogan elfogadnának. Hogy egy sokkal jobban előretolt pozíció, mondjuk egy kapura is veszélyes terület helyett miért játszik újabb jobb- vagy balhátvédet, azt csak ő tudná megmondani.
VARGA BARNABÁS (5) amikor egy beadás után fél fejjel magasabbra ugorva, nevetve lefejelte a Real Madrid szupersztárját Rüdigert, valami megsimogatta a magyar szívünket. Aztán a plafonig ugrottunk volna boldogságunkban, ha Sallai remek beadás után (szintén a felhőkig emelkedve) a németek hálójába fejelt, de néhány centit tévedett Pályafutása során talán több száz ilyen gólt is fejelt már. Ezt most elhibázta.
CSOBOTH KEVIN (–) és GAZDAG DÁNIEL (–) nagypapa korukban elmondhatják az unokájuknak: „Kisfiam, én játszottam egy Eb-n.”
