Egyre többet gondolkodom azon, szeressem-e ezt az Európa-bajnokságot vagy sem. Nem tagadom, vegyes érzések kavarognak bennem, és próbálom a jó oldalát nézni, főleg azok után, hogy volt szerencsém a magyar válogatott három mérkőzésén jelen lenni. Egy ilyen nagy torna igazi nagy dzsembori, élményekkel megspékelve, az meg lélektanilag hatalmas extra volt, hogy két kiskorú fiúgyermekemmel kalandozhattam a németországi viadalon.
Ahogy távolodnak azonban a mámorító kölni, de főleg stuttgarti emlékek, igyekszem kijózanodni, és bevallom őszintén, ha az esemény szakmai részét nézem, ez nem is olyan nehéz. Félreértés ne essék, nem elsősorban a mieink vártnál talán picit gyengébb játéka és eredménye miatt savanyú a szőlő, de akkor kezdjük mégis csak ezzel, hiszen magyarként nyilván nehéz magamat függetleníteni a történtektől.
Marco Rossi csapata finoman fogalmazva nem a legjobb passzban utazott ki az Eb-re, már a késő őszi találkozókon is látszott, hogy a társaság veszített a dinamikájából. Több kulcsember is játékhiánnyal küszködött, egy-egy sérülés megtörte egyesek lendületét, Szoboszlai Dominik pedig láthatóan gyengébb formában volt tavasszal, mint akár fél évvel korábban. A mutatott játék, főleg a svájciak elleni, arra volt csak elég, hogy a továbbjutás határán táncoljunk, de döntőnek bizonyult, hogy az A-csoport tagjaként mi tudtuk le leghamarabb a mérkőzéseinket, a riválisok pedig pontosan tudták, hogy – az adott esetben a harmadik kört abszolút komolyan nem vevő sztárcsapatok ellen – milyen eredményre van szükségük a továbblépéshez.
Ami viszont a meccsek színvonalát illeti úgy általánosságban, igencsak siralmas a kép. Bármennyire is imádjuk ezt a sportágat – vagy éppen emiatt – nem lehetünk elégedettek. Tegyük a szívünkre a kezünket: hány emlékezetes, igazán színvonalas találkozót tudnánk megjelölni a mögöttünk hagyott csoportkörből? Momentumokról beszélhetünk: az osztrákok meglepően intenzív, gólratörő játékáról a második és harmadik játéknapon, a spanyolok és a németek időnként lehengerlő futballjáról, a románok bombagóljairól az ukránok ellen, a kiscsapatok lelkes focijáról, de legyünk őszinték: összességében inkább hiányérzet van bennünk.
Régen rossz, ha a pozitívumok között azt kell mindenekelőtt megemlíteni, hogy az outsidernek tartott együttesek agresszív, most vagy soha játékkal megkeserítik a nagyok életét. Ez persze jó dolog, lehet, hogy életük nagy lehetősége ez (lásd például Szlovénia vagy éppen Georgia), de a szurkolók többsége Európa-, sőt világszerte elsősorban azt várná, hogy a nagy egyéniségek, a favorit csapatok kitegyenek magukért, legalább a tudásuk 70-80 százalékát megmutassák.
No, ez az, amiben totálisan csalódtunk eddig. Mit művelt eddig ezen az Eb-n Harry Kane, Jude Bellingham, Cristiano Ronaldo, Kevin De Bruyne, Kylian Mbappé (orrtörés ide vagy oda) vagy éppen Moussa Dembélé? Úgy is kérdezhetnénk, hogy mivel kényeztette el rajongóit az angol, a francia, az olasz vagy a portugál válogatott? Az, hogy három csoportmérkőzésen az angol, a francia és a belga együttes mindössze 2-2 gólt tudjon összekaparni, a továbbjutás ténye mellett is borzasztó. Még akkor is, ha az angolok így is elsők lettek a C-csoportban. (Érdekesség, hogy ugyanígy egy győzelemmel, két döntetlennel, 2–1-es gólkülönbséggel nyerték meg a csoportjukat az 1990-es világbajnokságon, amelyet egyébként minden idők egyik legnézhetetlenebb vb-jének tartanak.)
Nagyon sokszor szóba került már, hogy a topligákban pallérozódó sztárok finoman szólva kifacsart állapotban érkeznek a nagy tornákra. Mivel minden évben folyamatosan nagy trófeákért küzdenek a klubjaikban is, láthatóan nem annyira motiváltak a válogatottban, nem tudnak annyira felpörögni, mint a Premier League- vagy Bundesliga-aranyért zajló csatában.
Vannak olyan csapatok az Eb-n, melyek játékosai akár fele annyi tétmérkőzéssel a lábukban érkeztek Németországba, mint mondjuk Harry Kane vagy Bukayo Saka, ráadásul az, hogy egy büszke, sikerre éhes, akár története első nagy tornáján szereplő válogatottban bizonyíthatnak, extra motivációt ad nekik. Ezt láttuk a georgiaiakon a számunkra keserű eredménnyel záruló portugálok elleni összecsapáson.
Más kérdés, hogy ez a lebonyolítás alapból egy vicc. Nem véletlen, hogy a világbajnokságon is csak négy kiadást élt meg a 24 csapatos formula, 1982 és 1994 között. Az, hogy a hat csoportból négy csoportharmadik továbbjut, kettő pedig nem, finoman fogalmazva igazságtalan. Egyrészt nincs két egyforma erősségű négyes, másrészt az utolsó mérkőzéseket csak a csoportokon belül játsszák egyszerre, egyébként több nap eltérés van a végjátékok között. A magyar együttes vasárnap, a georgiai–portugál–török–cseh kvartett csak szerdán játszotta a sorsdöntő meccsét.
Mindezt úgy, hogy a biztos továbbjutás, adott esetben a csoportelsőség tudatában több kapitány is afféle B-csapatot küldött a pályára, amely demotiváltan, alibifocival tudta le a fellépését, miközben az ellenfél az életéért küzdött.
Véleményem szerint vissza kellene térni egy olyan formációhoz, ahol tisztábbak a viszonyok, vagyis nem a mateké a főszerep a végén, négy csoportrésztvevőből menjen tovább az első kettő, búcsúzzon a másik kettő. Ilyen szempontból a 16 csapatos Eb volt talán a legideálisabb, de tisztában kell lennünk a realitásokkal: az UEFA (és a FIFA is…) abban érdekelt, hogy minél több induló, minél több meccs és így persze minél nagyobb bevétel legyen, így visszafelé biztosan nem fog lépni.
Marad tehát a 32 csapatos lebonyolítás, és egyre többfelé suttogják, hogy hosszú-, sőt már középtávon is ez az UEFA célja. Így persze még inkább felhígulhat a mezőny, de talán jobban kirajzolódnak majd az erőviszonyok, kevesebb lehetőség lesz a taktikázásra, utolsó fordulós lébecolásra. A sűrű naptár miatt nem biztos, hogy reális, de akár egy playoffkört is be lehetne iktatni (plusz 3-4 napot igényelne), ahol a csoportmásodik és harmadik helyezettek bónuszmeccset vívhatnának a 16 közé jutásért, így az is elkerülhető lenne, hogy a harmadik játéknap előtt már adott esetben ne legyen tét.
Kíváncsi vagyok, hogy az Eb után az európai szövetség hogyan értékeli majd szakmai szempontból a látottakat, levon-e bizonyos tanulságokat. Egyre több, amúgy fociőrült ismerősömtől hallom, hogy nem is nagyon nézi a mérkőzéseket, ellenben alig várja a klubszezon kezdetét, mert amit a kontinensviadalon látunk, köszönőviszonyban sincs a Bajnokok Ligájában, a Premier League-ben, a Bundesligában és más nívós bajnokságokban látottakkal.
Emellett nem mehet el szó nélkül az UEFA, mert az, hogy most Tbilisziben, Ljubljanában vagy éppen Pozsonyban örömünnepet ülnek és – amúgy joggal és érthetően – büszkék a csapatukra, az európai futball jövőjét – a válogatottak szintjén – önmagában nem fogja bearanyozni.
