1784-ben drámai fordulatokat vett egy egyszerű ajándékozás, ami a királyi udvarban játszódott le. A történet egyik szereplője Rohan bíboros volt, aki egy fényűző gyémántnyakláncot akart adni Marie-Antoinette-nek, hogy visszanyerje kegyeit.
Miután Bécsből követként visszatért, Rohan bíboros kicsapongó viselkedése miatt kiesett a királynő kegyeiből; Marie-Antoinette anyja tanácsára hallgatva ignorálta a vad életet élő főnemest. A bíboros kész volt bármit megtenni, hogy visszanyerje a kegyeit, ezért egy ismerőse, de la Motte grófnő kegyeihez folyamodott, mert hát egy nő tudja mi kell egy másik nőnek. A grófnő, aki Valois II. Henrik egyik törvényes fiának leszármazottja volt, azonban nem úgy járt el, ahogy kellett volna és tőrbe csalta a bíborost.
De la Motte a királyné egyik barátjának adta ki magát, és megígérte a bíborosnak, hogy a hatalmas asszony ismét jóindulattal tekint majd rá, és 1784. augusztus 11-ére, éjszakára beszélt meg egy találkozót a királyi kertben. A találkozó során egy nő, akiről a bíboros azt hitte, hogy Marie-Antoinette, az árnyékból megnyugtatta őt, hogy ne aggódjon, újra kegyeibe fogadta. A bíboros boldogan távozott a furcsa találkozóról, melynek főszereplője a méltatlanul elfeledett prostituált, Nicole Leguay d’Oliva volt, aki azt mondhatta legértékesebb tulajdonságának, hogy megszólalásig hasonlított Marie Antoinette-re.
Mindeközben a Böhmer és Bassenge nevű ékszerészek évek óta próbáltak megszabadulni egy ún. statement darabtól – bár akkor még nem így hívták – amely egy csodás nyaklánc volt, nem kevesebb mint 650 gyémántból, melyek összesen 2800 karátosok voltak. Bár évekkel az eset előtt megmutatták XVI. Lajosnak és nejének, az csak legyintett rá egyet és nem kérte. A nyaklánc ára egyre csökkent, a végén már csak 1,6 millió livre-t kértek érte, ami még mindig elég drága volt. De la Motte mesterkedései végül azt a hitet keltették bennük, hogy a királyné vágyik az ékszerre, de nem meri megvenni, csak közvetítő útján, mivel a köznép már így is forrong a rengeteg felesleges kiadása miatt.
A bíborost pedig rábeszélte, hogy a vásárolja meg a drága nyakláncot, és két év alatt törlessze azt. Az ékszerészek örültek, hogy végre vevőt találtak, és 1785. február 1-jén átadták a nyakláncot a bíborosnak. A bíboros azonnal átadta azt a csalónak, aki ugyanilyen gyorsan eltűnt, a bűntársaival együtt.
Az ékszerész Böhmer levelet küldött az átadás után a királynőnek, amelyben a nyakláncra hivatkozott, de az nem értette miről van szó, és királynéhoz méltóan a szemétbe dobta a levelet. Vagy a kályhába, bár nyár volt, így vélhetően inkább a kukába került. Mivel az ékszerész nem kapott választ augusztusban újra szóba hozta a témát Marie-Antoinette egyik udvarhölgyének írt levelében, amelyben meglepetését fejezte ki, hogy nem kapta meg a teljes összeget a nyakláncért. Az udvarhölgy jelentette a furcsa hírt a királynénak, aki innentől kezdve elkezdte komolyan venni az ügyet. Egy mise után Rohan bíborost a királyi palotába invitálták, aki mit sem sejtve oda is ment, gondolván, most már biztosan visszanyerte pozicióját a királyi udvarban.
Most már a történet végkifejlete következik – ha már eddig is elég izgalmasnak találta, akkor szombaton 20:05-kor a TV4-en, vagy vasárnap 22:00-től a FILM4-en megnézheti a A királyné nyakéke című filmet! Ha nem bánja, hogy kiderül, mi történt, olvasson tovább nyugodtan!
Szóval a bíborosnak nem volt szerencséje, a várt fogadtatás elmaradt. Letartóztatták. 1786 májusában a párizsi parlament elé állították, és minden várakozással ellentétben ártatlannak nyilvánították. De la Motte-ot és bűntársait viszont elítélték. A madame nem járt jól, forró vassal megbélyegezték a „V” betűvel, ami a voleuse (tolvaj) szóra utal, megvesszőzték és börtönbe dugták. Bár a királyné ártatlan volt, az eleve nem makulátlan hírnevén csorba esett – a forradalom idején Franciaország leggyűlöltebb asszonya lett! -, és ezt soha nem heverte ki teljesen. Ettől kezdve komolyan kívánta az immár gyűlölt bíboros bukását.
Ezért a dühös Marie Antoinette követelésére a király lemondatta Rohant minden állami tisztségéről, így a királyi főalamizsnás (grand aumônier) rangjáról is, és száműzte őt egy apátságába, Auvergne-be. A király csak három év múlva engedélyezte neki, hogy visszatérhessen.
Jeanne de la Motte hamarosan megszökött a Salpêtrière börtönből. Londonba ment, megírta emlékiratait, amelyben intimnek írta le a királynéhez fűződő kapcsolatát, és minden felelősséget rá hárított az ügyben.
Hogy Rohannak miért nem lett gyanús, hogy nem igazán látja a csaló grófnőt a királyné közelében, csak találgatni lehet – a történészek szerint az lehetett az ok, hogy a grófnő titokban megsúgta neki, milyen természetű a viszonya a királynővel – és ezzel magyarázta, hogy nem igazán jelennek meg együtt nyilvánosan. Bár (ugyancsak a szakértők szerint) egyáltalán nem folytattak ilyesféle viszonyt, ugyanakkor a nép előszeretettel terjesztette évekig ezt a pletykát.
A bíboros, a királynétól eltérő módon, túlélte a forradalmat, külföldre menekült és 1803-ban halt meg Ettenheimben.
