Letisztult a közel egy hónappal ezelőtt még 24 ismeretlenes egyenlet: a spanyolok egy ördögi sátántangóval (a zseniális Tarr Béla, ha néz egyáltalán futballt, Yamaléknak köszönhetően tapasztalhatta, hogy az ő tangóját, amit a filmvászonra vitt, lehet akár tízszeres gyorsításban is játszani), az angolok egy speciális, csak a saját válogatottjukra tervezett koreográfiájú lassúzással érték el azt, amiért voltaképpen valamennyi Eb-résztvevő Németországba utazott.
A spanyol válogatott már-már szinte a régi értelemben vett klasszikus labdarúgást játszotta, soraikban néhány olyan zsenivel, akik Lionel Messi és Cristiano Ronaldo visszavonulását követően évtizedekre határozhatják meg a kontinens (de akár az egész világ) labdarúgását. Ezzel szemben azt a forgatókönyvet, amely azt rögzíti, hogy az angolok hogyan kerültek a döntőbe oda kell adni valami olyan fiatal, pályakezdő rendezőnek, aki imádja az abszurdot, és az elvileg elsőre lehetetlennek látszó kéziratból formál akár sikeres filmet, akár színdarabot. Könnyen eltudok képzelni egy, az angolok németországi szereplését feldolgozó színdarabot, mondjuk Pintér Béla rendezésében és társulata tagjainak előadásában, hiszen ahogy Pintérnél a világot jelentő deszkákon egyszerre van jelen a szappanopera, az abszurd, a bohózat és a tragédia – mindez néha folklór zenével kísérve – úgy az angol válogatott is bármikor hozza ugyanezt, egyetlen labdával, akár öt-hat mérkőzésen át.
Ha valakit az Európa-bajnokság első szakaszának befejezte egy olyan helyre szólított, ahol semmilyen módon juthatott hozzá az eredményekhez, és szerda késő éjjel tért csak újra haza, akkor, ha azt hallja: „Spanyolország az egyik döntős”, erre csak egy reakciója lehet: „Még jó, náluk jobb futballt már a torna elején sem játszott senki ebben a mezőnyben.”„És az angolokkal játsszák a döntőt!” – így a folytatás. „Na, ne. Ugye, ez most csak valami vicc? Azok hogy kerülhettek oda? A többi visszalépett és hazautazott?”
A messziről jött embernek valóban szinte képtelenség lenne szakszerűen elmagyarázni, hogy egy olyan mezőnyből, ahol ott voltak a kezdetben remeklő, aztán egy kicsit az egészbe belefáradt németek; a bravúrt bravúrra halmozó svájciak; a futballvilág figyelméért újra bejelentkező hollandok; a mindenkit meglepő osztrákok; a még Cristiano Ronaldót is elbíró portugálok, nem beszélve a minden elemükben futballistának született csapatot felvonultató franciák, onnan hogyan juthat a fináléba egy olyan válogatott, amelynek a teljes Eb alatt (nagyvonalú leszek, mert mint azt többször is jeleztem: angol drukker vagyok 1966 óta) van négy, legfeljebb öt zseniális momentuma és ez elég ahhoz, hogy a végén akár még Európa-bajnok is legyen.
Egy írással korábban vallottam szerelmet a spanyoloknak, amikor arról volt szó, hogy nekünk, magyaroknak az ilyen nagyobb futballeseményeken, a kiesésünket követően, mindig kényszeresen valamelyik ország válogatottját kell választanunk, amelynek aztán a küzdelmek végéig szurkolhatunk. És akkor írtam azt is, hogy ez a csapat az adott kínálatból nem is lehet más, mint a virtuózan futballozó ibériai alakulat, mert bennünk véltem felfedezni azt az egészen kivételes futballegyveleget, amely egyformán tartalmazta a Puskás fémjelezte Reál Madrid játékát, a tiki-takával világuralomra szert tett Barcelona futballját, kiegészülve a mai kor első számú követelményével, a gyorsasággal a robbanékonysággal, a hibátlan csapatmunkával, és azzal, hogy legyen minimum három, de jobb, ha négy zsenid, akik bármelyik pillanatban, egyetlen megmozdulásukkal hozhatják a győzelmet.
És Luis de la Fuente csapatában ez mind megvolt. Pedig ha álomcsapatot keresek magamnak, akkor a spanyolok hátsó soraiból szinte senkire nincs szükségem (félreértés ne essék: mindannyian remek futballisták, de másutt találok náluk még jobbakat), utána viszont szinte már mindenki kellene, aki spanyol mezt húzott magára. Például Rodri, Pedri, Fábián Ruiz, Yamal, Olmo, Nico Williams, de a kispadra még a bizony már kifelé menő Morata is. Ha egyénenként veszem, akkor azoknál a franciáknál, akiket Olmóék elütöttek a döntőbe jutástól talán még több az all star-játékos (Upamecano, Camavinga, Kanté, Tchouaméni, Dembélé, Griezmann, tragikus Eb-formája ellenére természetesen Mbappé), az összkép alapján mégis teljesen megérdemelten jutottak velük szemben tovább azok a spanyolok, akik a franciákkal szöges ellentétben nemcsak önmaguknak tetszelegtek a pályán, hanem olyan egységes csapatképet nyújtottak, ahol még a futballcipők fűzői is egyformára voltak kötve.
Ezen az Eb-n (a finálétól teljesen függetlenül) a spanyol volt az egyetlen válogatott, amely túl azon, hogy természetesen mindig győzni szeretett volna, az sem tartotta lényegtelennek, hogyan fest a futballjuk. Nekik nem volt gyengén kezdő, majd felfelé ívelő, végül a csúcsra jutó szakaszuk. Elkezdték az Eb-t egy bizonyos ritmusban és formában, majd azt, aki éppen szembe jött velük, ha néha minimális gólkülönbséggel is, de olyan természetességgel verték meg, hogy a nézőben a játék közben szinte fel sem merült, hogy akár ők is kieshetnek.
A futball egyik nagy igazságtalansága, hogy ugyanezt, mármint az Eb-döntőbe jutást, az angolok is elérték, csak a spanyoloktól minden létező tekintetben eltérő módon. Mindez azt igazolja, hogy lehet Eb-n fináléba jutni remek, látványos, de csapnivaló, közönségriasztó futballal is. Senkit semmi más nem érdekel: csak az eredmény!
Így gondolkozhatott az angoloknak a világ sajtója által apró, kis darabokra szedett szövetségi kapitánya, Gareth Southgate is, aki eleve úgy hozta ki válogatottját erre a kontinens tornára, mint aki szándékosan hagyja otthon a legveszélyesebb, leggólerősebb támadóit. Csak Angliából nézhette a meccseket Grealish, Rashford, a bajnokságban 21 gólt szerző Solanke, de még a Southgate-éréban alapembernek számító, és abszolút gólerős védő (!) Maguire is. A „támadósort” az a Harry Kane jelentette, aki túl azon, hogy önmaga árnyéka volt (az a tény, hogy minden tornán és minden bajnokságban megrúgja, megfejeli a maga sorsdöntő góljait, az ő szintjén nem késztet szájtátásra) meglehetősen csekély segítséget kapott akár Sakától, akár a szépségbe belefulladó Bellinghamtől.
Szerintem az angolok (bár szövetségi kapitányuk ennek az ellenkezőjét nyilatkozta minden mérkőzésük után) maguk sem tudták, hogyan léptek mind előbbre és előbbre ezen a tornán, igaz, egy percig sem izgatta őket, hogy a futballjuk tetszik-e a világ labdarúgást szerető népének, vagy idegbajt kap a tehetetlen, kilátástalan tilitolizásuktól. A falnak tudok menni annak a mostanában terjedő, velük kapcsolatos mondásnak, hogy szinte szándékosan játszottak mindig kilátástalanul a mérkőzéseken, mert tudatosan várták azt az egy lehetőséget, amelyre lecsaphatnak, azt pedig berúgják. Ez azért csacsiság, mert az angolok szinte minden meccsükön olyan rosszul és teljesen veszélytelenül játszottak, hogy miközben (állítólag) várták azt az egy lehetőséget, amelyre lecsaphatnak, mindig kaphattak volna legalább hármat, s akkor már indulnak is haza Londonba.
Végül nem így történt, sőt, kiderült, hogy mint a spanyoloknak, nekik is van két rejtett ászuk, a nálam mindig a kezdőben lévő Palmer és a tornán eddig csak epizódszerephez jutó Ollie Watkins. Ők, mint csereduó aztán a döntőbe varázsolták az addig a megszokott formáját mutató Southgate-csapatot (a hollandok sokkal jobbak voltak, a hajrá megkezdése előtt nem volt ember a világon, még talán Angliában sem, akik ne a hosszabbításra, vagy a tulipánosok győzelmére szavazott volna) azt a bizonyos agyoncsepült Angliát.
Az angolok egyik legnagyobb „szurkolójaként” mondom (az idézőjelet azért tartom fontosnak, mert nem tudok hinni abban, hogy egy nemzethez tartozó valaki tiszta szívből, őszintén tudjon szurkolni egy hozzá semmilyen szállal nem kötődő másik ország csapatának, ami a klubfutballra is jellemző, lásd a megszámlálhatatlan magyarországi Barcelona- és Real Madrid-drukkert), ha volt torna amikor az „én csapatom” nemhogy döntőt, de a legjobb 16 közé jutást sem nagyon érdemelte volna meg, akkor ez a németországi meccssorozat feltétlenül ezek közé tartozik.
A hollandok megérdemelték volna a finálét, ha nincs is olyan csapatuk, mint a Gullit, Van Basten, Rijkaard fémjelezte korszakban, vagy amikor duplájával játszották a vb-döntőket, azért az erejük, mint a bivalyé, a De Vrij, Van Dijk, Schouten, Malen, Depay, Gakpo hatosból bárkit azonnal a magyar nemzeti tizenegy kezdőjébe tudnám állítani. No, de azt, hogy mennyit érünk ellenük, hamarosan meglátjuk, hiszen a Nemzetek Ligájában nem tudjuk elkerülni a velük való kétszeri találkozást, s akkor már édes mindegy lesz, hogy ki hogyan végzett a németországi Eb-n.
Egyelőre Spanyolország és Anglia felé fordul a futballvilág figyelme, meggyőződésem, hogy a döntő többség sima, fölényes, látványos játékkal kivívott spanyol győzelmet vár. Pontozással a futballvilág már régen őket hozta ki Európa-bajnokoknak.
Ilyenkor szoktak az angolok nyerni.
