Bevallom őszintén, ez a nyár nem egészen úgy sikerült eddig magyar foci szempontból, ahogy elképzeltem. Persze a Fradi a Bajnokok Ligájában, a Puskás és a Fehérvár pedig a Konferencia-ligában még leigázhatja Európát a következő hetekben, hónapokban, sőt végül is a Paks is megrázhatja magát utóbbi sorozatban…
No de, ha már itt tartunk, elég elkeserítő volt, amit a legmagyarabb hazai együttes előadott a román másodosztály jeles képviselője, a vajdahunyadi Corvinul Hunedoara ellen az Európa-liga első selejtezőkörében. Nem esett jól az sem, hogy válogatottunk – a várakozásoktól kissé elmaradva – elvérzett az Európa-bajnokság csoportkörében.
A keserűségem oka voltaképpen az, hogy erősen aggódom, képes-e az egyébként hosszú évek óta jelentős forrásokkal rendelkező magyar futball kinevelni (nagy számban) piacképes, nemzetközileg versenyképes játékosokat.
Azt, hogy a nemzeti csapat vékony jégen táncol, többen megírták-megírtuk korábban. Van néhány magasabb polcos játékosunk, de többnyire közepes bajnokságok közepes képességű, a válogatottban olykor erőn felül teljesítő futballistái alkotják a gárdát, és bár nagyon szeretnénk látni a feltörekvő utódokat, az extra tehetséges fiatalokat, ők valahogy nem igazán tűntek még fel. Nem véletlen, hogy az MLSZ és személy szerint Marco Rossi is egyre sűrűbben fésüli át a különböző európai (akár alsóbb osztályú) ligákat, hogy magyar származású, de már adott esetben Angliában, Németországban, Spanyolországban és ki tudja, hol felnőtt játékosokra bukkanjon. Hiába ugyanis a sok-sok színvonalasnak mondott akadémia idehaza, azok a fránya csodagyerekek csak nem akarnak feltűnni.
A dolog több szempontból is érzékenyen érint. Egyrészt a magyar foci reménytelen szerelmese vagyok, közel az ötödik ikszhez is töretlenül hiszek abban, hogy lesz még nálunk ebben a sportágban szőlő és lesz lágy kenyér is. Másrészt mindkét csemetém focizik. Az egyikük ráadásul egy, a közelmúltig profinak titulált, komoly hagyományokkal rendelkező vidéki klub utánpótlásában. Semmiképp nem akarok belemenni a konkrét helyi munkába, inkább általánosságban tenném fel a kérdést: vajon mennyi esélye van egy itthon pallérozódó magyar fiatalnak arra, hogy sztárrá váljon? Tartok tőle, hogy a minimálisnál is minimálisabb.
Odafent, magasabb körökben több mint egy évtizeddel ezelőtt úgy gondolták, hogy ha zsákszámra kezdik beleönteni a pénzt a magyar labdarúgásba, ha csili-vili akadémiákat hoznak létre, annak néhány, de legrosszabb esetben is 8–10 éven belül meglesz az eredménye. Nos, tudjuk jól, ez nem így történt. A sportágban a tűz közelében lévő, jó egzisztenciához juttatott emberek csípőből próbálják hárítani az ezzel kapcsolatos felvetéseket azzal, hogy de hát a magyar válogatott, no meg Szoboszlai Dominik vagy a manapság már állandó csoportkörös Ferencváros.
A rossz hír az, hogy ezek a sivatagban felbukkanó oázisok sajnos nem jelentik azt, hogy a futballunk jobb lett. Nem ismétlem a már sokszor leírtakat, történtek jelentős fejlesztések, szép stadionok épültek, egyik-másik jogosan, az első és másodosztályban a köztévés pénzeknek és sok-sok állami hátterű szponzorációs szerződésnek köszönhetően a klubok stabil lábakon állnak, de a legrosszabb az egészben az, hogy ezt a kegyelmi állapotot, a rengeteg felülről jövő segítséget az utánpótlás szintjén egyáltalán nem sikerült meglovagolni.
A pénzek jelentős részét ugyanis valósan a hazai képzésre, a jövőre kellett volna fordítani, befektetni a következő 10–15–20 évre, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy egy más színezetű kormány azonnal satuféket húz majd, egyszer véget ér a kánaán. Abból a szempontból jogosan, hogy a korábbiakhoz képest extra támogatásoknak az utánpótlásban egyértelműen semmilyen jelentős eredménye nincs, és sajnos nem is várható.
Látványberuházások helyett ugyanis ezeket a nagyobb összegeket az edzők megfizetésére, a vidéki megfigyelőhálózat fejlesztésére, az utánpótlás-infrastruktúra és nem a felnőtt együtteseket kiszolgáló létesítmények szépítgetésére-építgetésére kellett volna fordítani. Az, hogy az ún. TAO-rendszeren keresztül milliárdok érkeznek a sportágba, ehhez képest az ország nagy részén a kluboknál a szülőknek tagdíjat kell fizetniük, a kicsik a nagyobb gyerekek szakadt-használt mezeit, cuccait öröklik és a környező településekről való beszállításuk sem megoldott, ebben a pénzorgiában egyszerűen felháborító.
Kikérem magamnak, hogy a gyerekek ilyen problémákkal küzdenek, miközben egy NB II-es – végül onnan is kiesést produkáló – csapat edzője ötvenmilliós csodajárgánnyal gördül be a sporttelepre. Nem, nem demagógia, ezt a kocsit a magyar fociban eltöltött évek alatt hozta össze.
Az, hogy a jéghegy csúcsán egy bizonyos kisebbség szuperül elvan magával, sütkérezik a mindannyiunk által szeretett válogatott részsikereiben, nagyon szép. Az alattuk lévő hátország és a fiatalok viszont nehezebben boldogulnak. Pedig jó néhány éve, nagyjából a 2016-os Eb óta azért így is akad pár példakép, nemcsak Ronaldo-, Mbappé- és Haaland-mezes srácokat látunk a meccseken, az utcán, hanem a Szoboszlai, a Sallai vagy éppen a Varga B. felirat is feltűnik a hátukon. Ne hagyjuk, hogy elmenjen a kedvük attól, hogy sztárrá válásról ábrándozzanak, ne törjük össze az álmaikat…
Vagy már késő?
