Furcsa, hogy a sportfilmek külön műfajba sorolódnak, holott arról van szó, hogy csak a körítését adják a történetnek. A legjobb sportfilmek függetlenek a sportágtól, amelyet ábrázolnak, a történetre fókuszálnak, amelyek bárki számára vonzóak, akár szereti az adott sportágat, akár nem. Bár a sportág szeretete azért segít, hogy élvezni tudjuk.
Az alapsztori sokszor az, hogy jön valaki, vagy egy csapat aki nagyon küzd, mindent felad az álmaiért, majd megnyeri a végső összecsapást, de közben biztosan akad valami dráma, amelyet látva sokáig lehet izgulni, hogy összejön-e a nagy menet.
Ami közös bennük, az az, hogy kiszámíthatatlanok: Soha nem tudhatjuk, hogy mi fog történni. De valamiért sok sportfilm ragaszkodik a kiszámíthatósághoz, a sablonhoz. Na ezekről nem írunk, inkább azokról, amelyek képesek túllépni a közhelyeken. Már ha lehet.
Ott van mindjárt az 1998-ban készült Korlátok nélkül, ami nem a rúdugrókról és nem is a felemás korlát királynőiről szól. Robert Towne Steve Prefontaine (Billy Crudup) futóról és Bill Bowerman (Donald Sutherland) edzőről szóló filmje a filozófiáról és a temperamentumról szól, arról az örök kérdésről, hogy a legjobbnak lenni automatikusan azt jelenti-e, hogy az embernek rohadéknak kell-e lennie. Crudup teljesen megalkuvástalannak játssza Pre-t – aki kezdettől fogva az élen akar lenni versenyeken, annak ellenére, hogy ez stratégiai hátrányt jelent számára -, míg Sutherland egy olyan Bowermant mutat be, akinek meg kell tanulnia együtt élni nehezen kezelhető tanítványával. Kettejük sakkjátszmája adja a a film fő mondanivalóját. Ebben a filmben nem a győzelem és nem a verseny a fontos, hanem az út -hogy legalább mi közhelyesek legyünk – így jól passzol egy olyan sportághoz, amely legalább annyira szól a mentális keménységről, mint a fizikai ügyességről.
Ehhez képest a Lassan durran a dob címre fordított 1973-as filmen egy dolgot biztosan lehet, sírni. A Chicago Bears játékosai, Brian Piccolo és Gale Sayers barátságáról szóló film -, amelyben a rendkívül fiatal Robert De Niro (aki egy georgiai parasztot alakít) egy Yankees elkapót játszik, aki bevallja tanult kezdő-játékos barátjának (Michael Moriarty), hogy haldoklik. A film néha-néha túltolja az érzelmi húrokat, de garantáljuk, hogy aki látta, az sírt rajta.
Mielőtt Asif Kapadia rendező Oscar-díjat nyert az Amyért, Ayrton Sennára, a legjobbnak lenni akaró autóversenyzőre összpontosított. A Senna archív felvételeket használ fel az 1994-ben, 34 évesen elhunyt sportoló történetének elmeséléséhez, és még ha mindenki tudja, hogyan érte a végzete, ettől a történet nem lesz kevésbé lenyűgöző vagy tragikus. Amit ez a dokumentumfilm a legjobban megmutat, az az, hogy egyes emberek versenyzési vágyának kiismerhetetlen mélységei – hogy ez szinte vallás vagy betegség – Sennát lenyűgöző, titokzatos figurává teszi.
A Richard király úgy fog bevonulni a filmtörténetbe, mint „a film, amelyért Will Smith néhány perccel a Pofon után Oscar-díjat kapott”, és könnyű elfelejteni, hogy Smith milyen tökéletesen alakítja Richard Williamst, a Venus és Serena Williams megalkuvást nem ismerő, szokatlan, gyakran őrjítő és talán éppen zseniális apját. Az ember szeretné, ha Venus és Serena nagyobb szerepet kapna a saját történetükben, de hát ők voltak a film producerei: a film egy szerelmes levél az apjuknak, aki azzá tette őket, akik… jóban-rosszban. A két nő csúcsra érése valóban egy hihetetlen történet.
Az Én, Tonya története pont azért megrázó, mert valós. Tonya (Margot Robbie), akit ebben a vígjáték-drámában megismerhetünk, egy ambiciózus,mélyről jött sportoló, akit egész életében idegesített a rosszalló anyja (az Oscar-díjas Allison Janney). Robbie jól érzékelteti Harding bizonytalanságát és sértett büszkeségét – azt az érzést, hogy rossz lapokat kapott, de mindent ki fog játszani belőle. Az Én, Tonya közel sem tökéletes film sok értelemben, mégis jól megmutatja, hogy milyen rohadt nehéz az élsport. (Kedd, 21:50 FILM4)
2023-ban készült a Vaskarom, amely a Von Erich családot mutatja be, akiknek számos nehézséggel kellett megküzdenie az életben. A Vaskarom egy nyomasztó történet, amelynek középpontjában három testvér (Zac Efron, Jeremy Allen White és Harris Dickinson) áll, akik szeretik egymást, és apjuk (Holt McCallany), nyomására pankrátorok legyenek, ami neki sosem sikerült. Mint sok sportfilm, Durkin drámája a mérgező férfiasság bemutatásában lett nagyon erős. Lázadva egy apa ellen, aki túl sokat vár el tőlük, megbirkózva egy sor olyan fájdalommal, amely bármelyik család számára túl sok lenne elviselni, a Von Erich-fiúknak sokkal erősebb ellenfeleik voltak a ringen kívül.
