A napokban már írtunk filmek körüli felhajtásról, hát megnyugodhatunk, mert a sorozatokkal pont ugyanez a helyzet: a szakemberek legyártják, aztán másfajta szakemberek meg kitalálják, mivel lehetne eladni a készterméket. Most az Emily Párizsban című Netflix-sorozatról (illetve magáról a streamingplatformról) írta meg a szaksajtó, hogy összeálltak a Google-lel, és a cég Lens nevű keresője lehetővé teszi majd, hogy a főszereplő ruhatárára rákeressünk, és annak darabjait megszerezzük, amennyiben persze
1) annyi pénzünk van, mint egy kistérségi tenderbajnok babájának,
2) az ízlésficam egy különösen trendi fajtája sújt minket,
3) nem idegesít minket az a tény, hogy még maga a sorozatepizód is megáll olykor, hogy telefonnal szkennelhessük a főszereplőt – ez mondjuk azokra a nézőkre igaz, akik olyan országban nézik, ahol van reklámokat tartalmazó Netflix, így az Egyesült Királyságban vagy az Egyesült Államokban.
Íme, egy kis ízelítő abból, miket viselt Lily Collins, a címszereplő eddig.
A dolog igazságtalan része, hogy ezt a technológiát nem valami életközelibb sorozathoz fejlesztették. Annak idején odavoltam a Bűbájos boszorkák cuccaiért (nem azokért, amelyek semmit sem takartak), mert menőnek és nőiesnek tartottam őket, de kellőképen boszorkányosnak is, hogy az jól illeszkedjen az alteros szubkultúrámba.
Aztán pedig Noomi Rapace kollekciója nyűgözött le a Millennium-trilógia első két részéből, mert praktikusnak és stílusosnak találtam, és eleve jelentős átfedést mutatott a meglévő ruhatárammal.
De nem vagyunk ugyanolyanok, szóval megkérdeztem a közvetlen kolléganőimet is. Viki például harmatos kora óta a sikkes fiktív nők ruhatárára irigykedik. „Ha tehetném, és nem néznének komplett elmebetegnek, biztosan olyan ruhákban járnék, mint Anya Taylor-Joy karaktere a Vezércsel című sorozatban. Kislány korom óta lenyűgöznek a hatvanas évek női ruhái, még az előnytelen hosszúságú ceruzaszoknyákat és a kalapokat is imádom.
Viszont tartok tőle, hogy a nagymamám szekrényén kívül maximum egy filmes jelmezraktárban találnék efféle ruhákra, úgyhogy elégedett lennék magammal akkor is, ha vissza mernék térni a gimnáziumi éveimhez, amikor még a bohém, párizsi, kardigános Amélie Poulinnek mertem öltözni. Ehhez viszont – legalábbis most úgy érzem – meg kell várnom, hogy egy szép napon törékeny, francia nő legyek, addig meg jobb híján maradok a laza farmer-ing kombónál, tornacipővel.”
Zsuzsa, velünk ellentétben, igenis szívesen hordana divatlapba illő darabokat. „Mindig is olyan stílusos akartam lenni, mint a divatmagazinoknál dolgozó emberek – bár a valóság ennek ellentmond, Magyarországon egy divatlapba író újságíró sem jár úgy, mint amit az ikonikus Az ördög Pradát viselben láthattunk, bár nekünk nem is kell tűsarkúban átnyargalni New Yorkon, és kókusztejes kávét cipelni a főnöknek. Ettől függetlenül remek érzés lenne kipróbálni, milyen nagyon menő ruhákban szelni Budapestet.
De szívesen kipróbálnám azt is, milyen lenne a Veszedelmes viszonyok hölgyeinek ruháját viselni, bár vélhetően megőrülnék a fűzőktől, alsószoknyáktól, és földet koszoló ruhadaraboktól, valamint attól, hogy a mellem egybeolvad az álammal. Ennek ellenére ezek a manapság már nagyon unpraktikusnak tűnő darabok adnak egy olyan tartást, ami jelenleg kevesek sajátja. Mint amikor a nagymama mindig azonos színű ridikült és cipőt választott, és gondosan kesztyűt húzott indulás előtt.” Hát, ha a tartás nem is maradt meg, legalább a higiénés szokások javultak azóta.
