Terry Ryan és kilenc testvére sosem tudhatta, épp milyen meglepetés várja őket a küszöbön: lehetett egy új kerékpár, egy fagyasztó, tévé, kenyérpirító, karóra, bőrönd, ruha, gyakorlatilag bármi. Ideális életnek hangzik, mégsem volt igazán az. Az ohiói Defiance-ben felnőtt írónőnek a látszat ellenére ugyanis nem volt könnyű élete, anyjának, Evelynnek meg pláne nem, viszont mondhatjuk, hogy kihozta belőle a legjobbat. Ezért előbbi könyvet írt utóbbi életéről, ami mindenre magyarázatot ad, de főleg arra, hogyan képes egy tíz gyereket nevelő anya mindent megadni a családjának (és még annál is többet), miközben gépkezelő férje egy bántalmazó alkoholista, aki inkább viszi a pénzt, mint hozza (de mindenesetre a fizetésének legalább egyharmadát whiskey-re és sörre költi).
Ha valakit a talpraesett nő definíciója érdekel, Evelyn Ryannél érdemes keresni, aki az ’50-es évek majdnem összes nyelvi promóciós versenyén részt vett, és aligha írnánk róla, ha nem nyerte volna meg ezek legtöbbjét. Szellemes, frappáns reklámszövegeket, szlogeneket és limerickeket írt olyan termékekhez, mint a Beech-Nut rágógumi, a Purina Dog Chow kutyaeledelmárka vagy a Dial nevű szappan, a befolyt nyereményekből pedig minden esetben a családját támogatta. Nyeremény alatt persze ne egy darab szemöldökcsipeszre vagy egy színesceruza-készletre gondoljon: Evelyn több száz drága, különleges és értékes tárgyhoz jutott hozzá ezzel a módszerrel, a már említettek mellett új autókat, európai utazást és egy rakás pénzt is nyert. 24 évig ezzel tartotta el a családját.
„Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy pont időben nyerjen dolgokat” – nyilatkozta lánya, Terry Ryan a portlandi Oregoniannek 2001-ben. „Egyszer annyi pénzt nyert, hogy meg tudtuk tartani a házat, amire az apám épp előtte vette fel a második jelzáloghitelt anélkül, hogy szólt volna róla anyámnak”. Terry Ryan 1946. július 14-én született, ő volt Evelyn és Kelly Ryan tíz gyermeke közül a hatodik, fiatal éveit családjával egy „összetákolt, könnyűszerkezetes házban” töltötte, magánélet nélkül: „saját ágyunk sem volt, nemhogy külön hálószobánk. Még a ruháink sem voltak a mieink túl sokáig, mert aztán oda kellett adnunk a soron következő testvérnek” – nyilatkozta az írónő a London Daily Telegraphnak 2001-ben. Mindeközben anyjuk úgy nevelte őket, hogy közben nap mint nap meg kellett küzdenie férje alkoholtól fűtött dührohamaival, és azon dolgozott, hogy a versenyeken keresztül kezelje a család megélhetési problémáit, mégis tudott mosolyogni. „Egyáltalán nem volt nehéz élet. Káosz volt a családunkban, de mi nem ismertünk mást” – emlékezett vissza Ryan.
Nyereményből aztán egyre több és több lett: érkeztek a görkorcsolyák, rádiók, konyhai órák, télikabátok vagy a Maidenform márkájú (= baromi drága) melltartók. Evelyn ezeket nem is mindig használta fel otthon, elég gyakran előfordult, hogy elcserélte vagy eladta őket, hogy kifizesse az orvosi számlákat, a gyerekek iskolai ruháit vagy a már emlegetett jelzálogkölcsönt. 1953-ban a családot már a kilakoltatás fenyegette, amikor Evelyn megnyerte a Western Auto-verseny fődíját, egy mosógépet, egy szárítót, egy kerékpárt és 5000 dollárt (mai árfolyamon körülbelül 1,8 millió forintot), amelyet egy új ház előlegére használt fel. Később, 1965-ben, amikor a bank megterhelte a házukat a férje által titokban felvett második jelzáloggal, Evelyn egy nyertes Dr. Pepper reklámszöveggel mentette meg az otthonukat a végrehajtástól, cserébe ugyanis egy Ford Mustangot, két Longines órát, egy svájci utazást és 3440 dollár (úgy 102 millió forintnyi) készpénzt kapott.
Terry Ryan az Ohio állambeli Bowling Green Állami Egyetemen végzett, majd a ’70-es évek elején San Franciscóba költözött. Hosszú ideig műszaki íróként, könyvszerkesztőként és költőként tevékenykedett, emellett 1977-től tizenhat éven át dolgozott együtt a művész Sylvia Mollickkal – kettejük egykockás képregényei, amelyeket T.O. Sylvester álnéven publikáltak, hetente jelentek meg a San Francisco Sunday Chronicle kritikái között, továbbá olyan kiadványokban is előfordultak, mint az Advocate, a Gay Comix és a Saturday Evening Post. Munkáik 1993-ban a San Franciscói Cartoon Art Museum egyik kiállításának témáját képezték Scrambled Genius: T.O. Sylvester and Paul Mavrides címmel. Mindeközben Ryan kitartóan dolgozott azon, hogy megírja anyja történetét saját emlékirataiban, de sokáig csak kínlódott vele.
Pet Holt, a Chronicle korábbi könyvszerkesztője és kritikusa elmondta, hogy Ryan számos verziót írt a memoárjából, de valahogy nem igazán tudta eltalálni a hangot vagy megfogni a történet lényegét, „mivelhogy nem olvasta az elsődleges forrásanyagokat.” Ez akkor változott meg, amikor Evelyn 85 évesen meghalt, és Ryan a testvéreivel együtt kipakolta a házát, ahol egy tonna olyan anyagra bukkantak, amelyek gazdag illusztrációt szolgáltathattak Terry emlékirataihoz. Anyja ugyanis megőrizte az összes pályázati űrlap másolatát és a gratuláló leveleket, amelyeket az évek során kapott, valamint azt a huszonnégy jegyzetfüzetet, amelybe minden egyes általa írt reklámszlogent lejegyzett.
„Olyan volt, mintha hátrahagyta volna a történetét, hogy elmesélhessem” – mondta Ryan az Oregoniannek. „A testvéreim segítettek felidézni, milyen volt a gyerekkorunk, és hogyan sikerült anyánknak mindig megőriznie a szellemi és lelki gazdagságát.” Ryan The Prize Winner of Defiance, Ohio: How My Mother Raised 10 Kids on 25 Words or Less (A Defiance-i győztes: Hogyan nevelt fel anyám 10 gyereket 25 szóban vagy kevesebben) című könyve végül nemcsak megíródott, hanem egyenesen bestseller lett. Sőt, 2005-ben filmet forgattak belőle A szlogengyáros családanya címmel Julianne Moore és Woody Harrelson főszereplésével, amelyet legközelebb, micsoda szerencse, épp láthat nálunk szerda este 8 órától a FILM4-en.
„Soha nem találkoztam olyan irodalmi művel vagy filmmel, amely ilyen módon foglalkozna egy háziasszonnyal” – mondta Jane Anderson, a film rendezője és forgatókönyvírója a Times-nak 2005-ben. „Általában azokban a művekben, amelyeket olvastam vagy láttam, az ilyen női karakterek általában benne ragadnak a háztartásban, és elbuknak a kétségbeesésben vagy a dühben. Megdöbbentett, hogy egy olyan művet olvashattam, amely ellentmond minden feminista ösztönömnek.” Amikor Ryan befejezte az emlékiratát, Anderson szerint „megértette, hogy anyja egy önálló és boldog nő volt, aki intelligensen és tudatosan megtalálta a módját annak, hogy elfogadja helyzetét, és ne csak elviselje, hanem örömöt is találjon benne.”
2004-ben, két héttel a film forgatásának befejezése után Ryannél tüdőrákot diagnosztizáltak, amely átterjedt az agyára. Holt szerint, amikor kiderült a betegsége, a kezdeti sokk után az írónő hátradőlt, és azt mondta: „a régi életem véget ért, és most kezdődik az új”. Holt így fogalmazott: „Pontosan így élt a következő 2,5 évben. Sosem panaszkodott, és megélte a jelen minden pillanatát, [tudva, hogy] az összes egy ajándék.” Terry Ryan 2007. május 16-án halt meg Los Angelesben.
