A 75 éves egykori BEK-döntős labdarúgó az okokról, amiért nem lettek olimpiai bajnokok.
Mozgékony volt a pályán és az maradt azon kívül is Kű Lajos, aki izgalmas egyénisége a magyar labdarúgásnak. Az idén 75. életévét betöltött hajdani középpályás a hetvenes években elveszített egy BEK finálét és egy olimpiai döntőt is, amelynek emléke máig emészti a lelkét. Az 1972-es müncheni olimpia döntőjében ugyanis a lengyelek felajánlották a döntetlent, amivel mindkét válogatott aranyérmes lett volna, végül azonban elbuktuk a finálét – így maradt az ezüstérem. Megkeresésünkre Kű Lajos az alábbiakban sok érdekességet árul el az elveszített döntő okairól, az azt megelőző felhajtásról, az öltözői hangulatról, az elkeseredésről, s hogy nem sokkal később miként vesztek el az éjszakában Albert Flóriánnal.
Technikás és érzelmes futballistaként Székesfehérváron, a Videoton együttesében robbant be az élvonalba Kű Lajos, aki hamarosan azonban a Ferencvároshoz igazolt, ahol két kupagyőzelmet ünnepelhetett. 1977-ben elhagyta az országot, egy évvel később pedig BEK-döntőben szerepelt a belga FC Bruges csapatával (a Liverpool ellenében veszítettek), akárcsak a magyar válogatottal 1972-ben az olimpiai döntőt a lengyelekkel szemben. A müncheni finálé máig fájó emlék számára:
„A müncheni döntőben a Bayern hazai öltözőjét kaptuk, míg a lengyelek a vendégekét, emlékszem, az ajtó mellett ültem, felnéztem, a polcon négy vagy öt láda bort, köztük sok Tokaji Aszút és pezsgőket láttam. Azaz, a vezetőink készültek a mámoros ünneplésre – kezdte Kű, majd így folytatta: az öltözőnk tele volt emberekkel, köztük sok besúgó, őket a játékosok megfigyelésére küldték az olimpiára, nehogy megszökjenek. Ne feledjük, négy évvel voltunk a mexikói olimpia után, amikor Varga Zoli lelépett a megnyitó előtt. Növelte az önbizalmat, meg sajnos a rátartiságot is, hogy 1964-ben Tokióban, majd 1968-ban Mexikóban is az úgynevezett B-válogatottal utaztunk ki, mégis megnyertük az olimpiát, Münchenbe aztán az A-válogatottal érkeztünk, így mindenki elvárta az aranyérmet, ami zsinórban a harmadik lett volna. Ezért roskadozott az öltöző a pezsgőktől. Nem feledem azt sem, hogy a szövetségi kapitány, Illovszky Rudolf Sárosi Lacit küldte megfigyelőnek, a szovjet–lengyel elődöntőre, mivel fel akart készülni az ellenfélre a fináléban. Laci viszont egyetlen sor jelentést nem írt, mivel kizárólag a szovjetek játékát elemezte, annyira biztos volt a sikerükben. A hajráig vezettek is a szovjetek, ám az utolsó percekben Lubanski vezérletével fordított minden idők legjobb lengyel csapata, így velük játszottuk a döntőt. A finálé előtti napon aztán megkerestek bennünket a lengyelek, hogy legyen döntetlen, amivel mindkét csapat aranyérmes lehet, ám néhány csapattársam nemet mondott erre, mondván simán nyerünk. Feledhetetlen számomra az is, hogy a finálé előtt Illovszky Rudi bácsi megbetegedett, ezért segítője, a korábban két olimpiai bajnoki címet szerzett Lakat Károly olvasta fel az összeállítást, ám az Illovszky által a kezdőcsapatba jelölt újpesti Rothermel Ádám helyett a fradista Géczi Pistát állította a kapuba. Persze, nem ezen múlott a vereségünk, hiszen egy nullára vezettünk, a szünetben éppen ezért taktikáról szó sem esett, mindenki a mulatozásra készült, a második félidőben aztán Deyna lövése a csúszós fűvön bevágódott az alsó sarokba, később ugyanő adta meg nekünk a kegyelemdöfést. A meccs vége felé hiába jeleztük a lengyeleknek, hogy legyen döntetlen, akkor már ők mutattak be nekünk. Úgy éreztük magunkat, mint az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula, aki az 1954-es, elveszített vb döntő után évekkel is azt mondta nekünk, arra ébredek, hogy Rahn lába lövésre lendül. A mi rémálmainkban Deyna lába lendült lövésre, sajnos kétszer is.”
A játéka és az élete is mozgalmas volt, ezért sokan a népszerű film címét átköltve így jellemezték őt: Kű a szénakazalban. Mindenesetre a müncheni finálét megelőző, majd azt követő hangulat máig eleven emlékeket ébreszt benne, szinte dől belőle a szó, ahogy visszaidézi az eseményeket: „A magyar küldöttség vezetője, Beckl Sándor, az OTSH akkori elnöke szózatot intézett hozzánk, a csatába induló harcosok buzdítására, és hozzátette, nem számít más sportágak kudarca az olimpián, a futball a legfontosabb a magyar embereknek, ami ápol és eltakar. Győzelmünk esetén a Munka Érdemrend Aranyfokozatával kecsegtette a csapat tagjait, végül arra bíztatott mindenkit, hogy tanuljon meg úszni, mivel az olimpiai arany megszerzése után pénzben fogunk úszni. Na mármost a vereséget követően az öltözőben egyetlen embert nem láttunk, a polcról eltűntek a borok is, miközben a nyitott ajtón át azt láttam, hogy a másik öltözőben a lengyel kapitányt, Kazimierz Górskit ballonkabátban dobták a játékosai a medencébe. Nálunk halotti csönd, majd megszólalt a csengő, menni kellett az eredményhirdetésre, ahol a dobogón az NDK és a szovjet válogatott tagjai nevetve fogadtak minket, utalva arra is, hogy ők bizony döntetlent játszottak, amivel mindkét együttes bronzérmes lett. Hatalmas csalódásként éltem meg a müncheni döntőt, abba akartam hagyni a futballt, majd elkeseredésemben oda is adtam az ezüstérmemet az egykori remek kapusnak, Andrusch Józsinak – az idő azért gyógyított a sebeken, tizenöt évvel később visszakértem a medáliát, máig őrzöm odahaza a vitrinben.”
Kűnek az olimpiát követően akadt egy emlékezetes esete az aranylabdás Albert Flóriánnal, amiről a honi futballberkekben sokáig beszéltek: „A Fradival december elején edzőtáborban voltunk az Üllői és Határ út sarkán található egykori Aero szállóban, a vacsoránál pedig névnapján koccintva akartuk felköszönteni edzőnket, Csanádi Ferencet, aki elutasította a köszöntést, mondván ő máskor tartja a Ferenc napot. Flórival mégis úgy döntöttünk, hogy kiszökünk az edzőtáborból egy két italra, először a Körszállóba, hivatalos nevén Budapest Hotelbe mentünk, onnan a Revü Bárba, ahol egy lakodalom kellős közepébe csöppentünk, majd az EMKE mellett újonnan megnyílt Maximba érkeztünk. Utóbbi nagyon elegáns hely volt, picit kilógtunk a sorból a melegítőnkkel, de ennél is nagyobb baj volt, hogy a színpad mögött ott ült a Honvéd orvosa, dr. Fröhlich Jenő és Tichy Lajos, a kipestiek csatára. Ezek után nem lepődtünk meg, hogy másnap a Fradi vezetői is tudtak a melegítős éjszakai kirándulásunkról, büntetést is kaptunk, ám engem ez sem érdekelt, nagyon el voltam keseredve az elveszített olimpiai döntő miatt. Idővel persze megbékéltem a sorsommal, több kitüntetést is kaptam, büszke vagyok arra is, hogy idén másodszor részesültem a Magyar Örökség díjával. Összességében tehát nem panaszkodhatok az életemre és a karrieremre, csak álmaimban Deyna lövései ne jönnének elő…”
