Minden bizonnyal nagyon sok olyan olasz focidrukker van, akik már régóta szurkolója a calciónak, de akadnak olyanok is, akik most ismerkednek ezzel a patinás bajnoksággal. Ennek keretében jöjjenek egy kis történelem – a bajnokcsapatokkal.
Kezdjük is akkor az említett scudetto kifejezéssel, amelyet 1924-ben, vagyis 26 évvel az első hivatalos bajnokság megrendezését követően használtak először. Az elnevezés az olasz nemzeti színekre, a zöldre, a fehérre és a pirosra vonatkozik, éppen száz éve nyerte el a jogot először egy klub arra, hogy az aranyérem birtokában használja a trikolórt címerként a mezén. Azóta más sportágakban is elterjedt ez, de a legtöbben a focira asszociálnak.
1924-ben egyébként a hőskor nagycsapata, a Genoa tűzhette először a mezére a scudettót – az a Genoa, amely megnyerte az első, 1898-as kiírást is. Akkoriban még csupán négy résztvevő volt, három torinói és egy genovai együttes (Internazionale Torino, FBC Torinese, Ginnastica Torino, Genoa CFC), melyek egyetlen nap alatt, két elődöntő és egy finálé után döntötték el az arany sorsát.
Ez a lebonyolítás egészen az 1909/1910-es szezonig érvényben volt, amikor már kilenc gárda nevezett a küzdelmekre, így onnantól kezdve valódi pontvadászatot is le tudtak bonyolítani. Érdekesség, hogy a 20-as évek végéig a bajnokság lényegében az észak-olasz, illetve római, gazdagabb klubok kiváltsága volt, 1929-ben azonban létrehozták a Serie A-t és a Serie B-t, ezzel pedig a megmérettetés tényleg országos rangot kapott.
A kezdetekkor még valóban a Genoa számított a legsikeresebb csapatnak, amely az első hét kiírásból hatot tudott megnyerni, majd a 10-es, 20-as években további három aranyat zsebelt be. Utolsó, kilencedik bajnoki címét azonban éppen száz éve, 1924-ben gyűjtötte be, és immár évtizedek óta inkább (jó esetben) középcsapatnak nevezhetjük, amely olykor a másodosztályt is megjárta, sőt volt, hogy a Serie C-ben szerepelt. A piros-kékeké Olaszország legrégebben alapított futballklubja (a mezükön ma is büszkén hirdetik: Genoa, il club più antico d’Italia), amely összességében a negyedik legsikeresebb alakulat az itáliai bajnokság történetében.
Az éllovas viszont az a Juventus, amely 1905 és 2020 között nem kevesebb mint 36 alkalommal végzett az élen, ennek egyelőre a közelében sem jár senki. A Juve elképesztő mennyiségű sztárt adott a labdarúgásnak, a 40-es, 50-es évek ikonjától, Giampiero Bonipertitől, John Charleson, Paolo Rossin, Dino Zoffon, Marco Tardellin, Michel Platinin, Roberto Baggión, Alessandro Del Pierón, Antonio Contén, Andrea Pirlón át Zinedine Zidane-ig.
A Zebrák többször is hosszabb ideig uralták a Serie A mezőnyét, legvaskosabb sorozatuk 2011 és 2020 közöttre datálódik, amikor kilencszer értek be zsinórban az első helyre.
A sorban 20 aranyéremmel az Internazionale következik. A jelenleg is címvédő milánóiaknál két komoly szériát emelhetünk ki: a 60-as években Helenio Herrera irányításával jött létre a Grande Inter, amelytől Európában is rettegtek (kétszer is megnyerték a Bajnokcsapatok Európa Kupáját), és amelyben olyan egyéniségek jeleskedtek, mint Giacinto Facchetti, Armando Picchi, Luis Suárez, a brazil Jair, Mario Corso és persze a zseniális Sandro Mazzola. Az Inter másik nagy korszakát a 2006 és 2010 között egymás után öt scudettót bezsebelő együttes menetelése jelentette. Igaz, ezek közül az első a mai napig erősen vitatott, hiszen a pályán a Juventus volt a legjobb, amelyet azonban a Calciopoli-ügy keretében megfosztottak a bajnoki címtől, így az a fekete-kékek ölébe hullott.
Egy biztos: Luis Figót, Esteban Cambiassót, Walter Samuelt, Adrianót, Juan Sebastián Verónt, Patrick Vieirát, Diego Militót vagy éppen Zlatan Ibrahimovicot senkinek nem kell bemutatni, többek között ők is az Intert erősítették rövidebb-hosszabb ideig abban a periódusban. Nem beszélve a két, ma már legendás Inter-trénerről, Roberto Manciniről és a gárdával a Bajnokok Ligáját is megnyerő José Mourinhóról.
A nagy hármas harmadik tagja a másik patinás milánói klub, az AC Milan, amely 19 arannyal követi az előtte állókat. A piros-feketéken először az 50-es években ámult Európa és a világ, amikor a híres svéd Gre-No-Li-trió, vagyis Gunnar Gren, Gunnar Nordahl és Nils Liedholm vezérletével négyszer is elsők lettek a Serie A-ban.
Nem kevésbé uralta az olaszországi pályákat, sőt akkoriban nemritkán az európai stadionokat is a 80-as évek végének, a 90-es évek nagy részének legendás Milanja, főként Arrigo Sacchi és Fabio Capello időszakában. Innen sem hiányozhatnak a nagy nevek: Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard, Paolo Maldini, Franco Baresi, Alessandro Costacurta, Roberto Donadoni és társai mindmáig megdobogtatják a klubért rajongók szívét.
Volt azonban egy sötét korszaka is a Milannak: 1980-ban az ún. totóbotrányban való érintettsége miatt visszasorolták a Serie B-be, a visszajutást követően pedig 1982-ben a pályán elért eredmények alapján is kiesett a másodosztályba.
A Genoáról már esett szó korábban, és van további három olyan csapat, amely jelentősebb számú bajnoki címet mondhat a magáénak, egészen pontosan hetet – fejenként.
A Torinóval kapcsolatban sokan nem tudják, hogy a negyedik legnagyobb olasz városban és Piemont tartomány egy részében a mai napig népszerűbbnek számít, mint az egyébként ma már jóval sikeresebb Juventus. A Toro a 40-es években élte fénykorát, 1942 és 1949 között zsinórban ötször hódította el a scudettót (a Második Világháború miatt két idény is kimaradt akkoriban), ilyen bravúrra a pályán azóta csak a Juventus volt képes. (Az Inter ötös szériájában, ahogy említettük, az első arany zöld asztalos siker volt.)
Ez volt a Grande Torino, Valentino Mazzolával, Aldo Ballarinnal, Romeo Mentivel és a többiekkel. Az idősebb futballkedvelők gyakran minden idők leglenyűgözőbb fociját bemutató csapatáról beszélnek velük kapcsolatban, amely tarolhatott volna a BEK-ben, ha az európai bajnokok számára kiírt sorozat akkor már létezett volna… A Granata sikersztorija szomorú véget ért 1949-ben: a Superga-hegynél történt repülőszerencsétlenségben 31 ember vesztette életét.
Hétszeres bajnok még a 20-as, 30-as években villogó Bologna és az 1908 és 1922 között remeklő, ma a harmadosztályban vergődő Pro Vercelli.
A ma is rendkívüli népszerűségnek örvendő klubok közül az AS Roma és a Napoli három-három, a Lazio és a Fiorentina két-két alkalommal lett Olaszország legjobbja. Rajtuk kívül még a Sampdoria, a Hellas Verona, a Cagliari és két, ma már szinte sehol sem jegyzett kiscsapat, a Casale és a Novese mondhatja elé magáról, hogy olasz bajnok lett.
