Szerda este megkezdi szereplését a Ferencváros az Európa-liga újjáalakított csoportkörében. A helyszín és az ellenfél neve hallatán a kicsit idősebb, legalábbis középkorú szurkolók egyből egy ma már legendásnak számító, közel 30 évvel ezelőtti párharcra asszociálnak.
1995 augusztusában a Fradi azzal a céllal várta az Anderlecht elleni mérkőzéseket, hogy a Bajnokcsapatok Európa Kupáját három évvel korábban felváltó Bajnokok Ligájában első magyar együttesként feljusson a főtáblára. Az előzmények azonban nem voltak annyira fényesek. Egyrészt a brüsszeliek még sokkal komolyabb játékerőt képviseltek, mint manapság, az azt megelőző két idényben egyaránt ott voltak a csoportkörben. Pedig akkoriban ez még jóval kevesebb gárdát jelentett, hiszen csak 16 (1993/94-ig csupán nyolc) csapat juthatott el odáig.
Másrészt a magyar bajnok háza táján nem volt minden a legnagyobb rendben. A zöld-fehérek a főpróbán elhasaltak a Debrecen otthonában úgy, hogy gyakorlatilag helyzetig sem jutottak az összecsapáson. Novák Dezső vezetőedző mintha már előre magyarázkodott volna, mondván nem igazán volt lehetőségük erős ellenfelekkel szemben felkészülni a nemzetközi megmérettetésekre.
Nemcsak az Anderlecht számított klasszis együttesnek, a belga bajnokság is fényévekkel járt a magyar NB I előtt. Két évvel korábban a brüsszeliekhez képest szinte kiscsapatnak számító Mechelen például egy sima ötöst gurított az UEFA-kupában az MTK-nak, és bizony a hazai sajtó is elég pesszimista volt. Akadtak olyan hangok, hogy a Fradi sem fogja megúszni négy-öt gól alatt, főleg ha a kilátástalan debreceni teljesítményt vesszük alapul.
Ilyen előzmények után tényleg kevesen várták a csodát, de természetesen a mieink nem maradtak egyedül, jó néhány szurkolói busz indult a találkozóra Budapestről, végül mintegy 500 zöld-fehér drukker volt jelen a 90-es években még itt-ott ütött-kopottnak számító, ma már természetesen felújított, ultramodern létesítményben.
Ha már a drukkerek: 1995 nyarán alakult meg a Ferencváros ikonikus szurkolói csoportja, a Green Monsters, amelynek első komoly túrája éppen a brüsszeli kiruccanás volt. Hihetetlen belegondolni, hogy az akkori, zömében tinédzser alapítók között ma már nagypapákat is találunk. Közülük sokan lemorzsolódtak azóta, elfordultak a magyar focitól, sajnos olyanok is akadnak, akik már nincsenek velünk. Nem árt szem előtt tartani, hogy a 90-es éveket írtuk, ez volt a magyar foci egyik leglátványosabb, egyben legkeményebb lelátói időszaka. A rendszerváltást követően megerősödtek a szélsőséges csoportok, a különböző szubkultúrák, ebből a periódusból származtatható, hogy idehaza azóta is zömében jobboldali, olykor erősen radikális drukkerbrigádok képviseltetik magukat. Nem beszélve a még keményebb huligán csoportokról is: például a meccs előtt szemtanúja voltam egy stadionhoz közeli sikátorban történteknek: az ott gyülekező Fradistákhoz Anderlecht-fanatikusok érkeztek, akik szerettek volna kiosztani néhány pofont, de elég hamar szembesültek vele, hogy erre nem sok esélyük van – éppen ellenkezőleg. Pár fiatal magyar szerette volna elvenni az egyikük lila-fehér sálját, erre azonban épp a csoport vezetője zavarta el az ifjú fradistákat, felsegítette a belgát és közölte: földön fekvő embert már nem bántanak, a sálat pedig visszaadta neki. Így mentek annak idején a dolgok, talán még voltak íratlan szabályok, a kor minden vadsága mellett is.
A mérkőzés egészen elképesztő hangulatban zajlott. Manapság szinte elképzelhetetlen módon tényleg 90 percen keresztük őrjöngött az egész stadion és persze a félezer Fradi-drukker is.
Érdemes felidézni a magyar bajnok névsorát: Hajdu Attila – Telek András, Kuznyecov Szerhij, Páling Zsolt, Nyilas Elek, Simon Tibor, Lisztes Krisztián, Kecskés Zoltán, ifj. Albert Flórián, Goran Kopunovics, Zoran Kuntics. Csereként beállt Vincze Ottó, Zavadszky Gábor és Nagy Zsolt.
Tizennégy játékos, mindössze három légiós… Ma már tényleg hihetetlen. Ami viszont nagyon szomorú, hogy közülük már Simon és Zavadszky is jó ideje csak odafentről tudja figyelni a Fradi-meccseket.
A brüsszeli odavágón a Ferencváros valamennyi tagja gladiátorként küzdött, Simon Tibor vezérletével a tüdejét is kiköpte, ráadásul remek kontragóllal, Lisztes passza után Kuntics révén 1–0-ra győzni tudott.
Az Üllői úton a belga bajnok mindent megpróbált, hogy ledolgozza hátrányát, de Goran Kopunovics találata után még nehezebb helyzetbe került. A közönség fantasztikus volt, pedig a 2-3000 forint, amit egy-egy belépőért elkért a klub, abban az időben hatalmas összegnek számított. Gilles De Bilde még egyenlített, és volt még ziccere az Anderlechtnek, de nem tudta begyötörni a továbbjutást érő gólt – Hajdu Attila egy alkalommal fejjel (!) tudott hárítani.
A saját baráti körömből tudom, hogy a lelátón újpesti, kispesti, székesfehérvári szurkolók is szorítottak a Fradi győzelméért, a Bajnokok Ligájába jutás szinte nemzeti összefogást váltott ki. Jöhetett tehát a kánaán, a forintszázmilliók (mai értékén milliárdok) – melyek aztán rejtélyes módon elfolytak, elfogytak…
Ma – magyar szinten – valóban sok pénz van a Fradiban, más kérdés, hogy a Simon Tibi-féle szív, a hősies játék már nem annyira érhető tetten a légiósokkal teletűzdelt, zsoldoshadseregre emlékeztető csapatnál. Azért talán eszébe jutott valakinek az Üllői úton, hogy néhány jelenetet levetítsenek a maiaknak a 95-ös brüsszeli diadalról.
