Christopher Plummer ragyogóan sokoldalú színész volt, akinek filmes karrierje pontosan hét évtizedet ölelt fel, ami alatt olyan nagy presztízsű filmekben játszott, mint A világ összes pénze, a 12 majom, a Bennfentes, az Aki király akart lenni, a Malxolm X vagy a Kezdők című filmek. Mégis, legtöbben A muzsika hangjában játszott szerepével azonosítják, ami valahol érthető, mert ez a film hozta el számára az igazi áttörést és kétségtelenül a világhírt is. Pedig, ha volt szerep és film, amelyet a kanadai színész ki nem állhatott, hát az bizony ez volt.
A Rodgers és Hammerstein által írt színpadi musical filmadaptációja a valódi von Trapp-család történetét dolgozta fel, amelyben Plummer a náciellenes Georg von Trapp kapitány osztrák tengerésztiszt szerepét játszotta, aki felesége halála után szigorúan neveli hét gyerekét, míg meg nem ismerkedik Mariával, egy fiatal nevelőnővel, aki zenével, szeretettel és néhány függönyből vírrt ruhával megváltoztatja a család életét. Plummer eredetileg vonakodott elvállalni a szerepet (pedig még érzelmi kötődése is lehetett volna hozzá, ugyanis ő volt az egyetlen a stábból, aki gyerekként még találkozott az igazi Maria von Trappel Vermontban), és 2018-ban elárulta a Guardiannek, hogy „dühös” volt, amikor megtudta, hogy az énekhangját szinkronizálták. Noha ez nagy divat volt akkoriban, Plummert viszont kicsit sem vigasztalta. „Annyit dolgoztam az éneklésemen! […] Csakis azért vállaltam ezt az egészet, hogy végre énekelhessek filmben és színpadon’”. Ehhez képest úgy érezte, épp a lényeg veszett el, és onnantól a háta közepére kívánta az egészet, a film (és a rajongók) viszont nem hagyták, hogy elfelejtse.
„Először az idegeimre ment, hogy az emberek csak ezt a filmet ismerik, mintha soha nem láttak volna mást” – mondta el egy 2011-es interjúban, egy másikban pedig arról beszélt, mennyire indokolatlannak tartotta azt a sok hűhót, ami A muzsika hangja körül kialakult, és láthatóan semmi pénzért nem akart alábbhagyni. „Az őrületbe kerget. Semmi köze nincs magához a filmhez, ez csak a film végtelen hajszolása, ami soha nem ér véget, miközben én már rég túl vagyok rajta. És akkor újra emlékeztetnek rá… Istenem, mi van ezekkel az emberekkel?” Később aztán kénytelen volt némiképp megbarátkozni ezzel a jelenséggel.
„Természetellenesen érzelmesek voltak az emberek a filmmel kapcsolatban, ezért mindig keményen bántam vele. De néhány évvel ezelőtt egy húsvéti bulin voltam, és meg kellett néznem azt a nyavalyás filmet ezekkel a gyerekekkel. Fogoly voltam. És akkor azt gondoltam, hogy egyébként ebben minden benne van – szép dalok, nácik, apácák és gyerekek” – mondta, majd hozzátette, tulajdonképpen ekkor eszmélt rá, mennyire időtlen ez a film, és valójában igen hálás lehet érte. „Végül megbékéltem vele. Hálás vagyok a filmnek, és Robert Wise-nak, aki nagyszerű rendező és igazi úriember volt, valamint Julie Andrews-nak, aki remek barátom maradt. Vele dolgozni olyan volt, mintha egy Valentin-napi üdvözlőkártyával csapnának fejbe”. Pedig, ami azt illeti, Plummer nagy utat járt be a karrierje hetven éve alatt, és a Muzsika hangja csak egy kis szelete volt annak, amiben brillírozott.
A 2021-ben elhunyt színész Arthur Plummer néven született Torontóban, 1929. december 13-án (bár sokan tévesen 1927-et írnak születési évének, ha legközelebb ilyet lát, ne dőljön be neki!). Nagynevű család sarja, dédnagyapja az ügyvéd-szenátor Sir John Abbott, Kanada harmadik miniszterelnöke, dédnagybátyja (apai nagyanyjának testvére) pedig Frederick Barnard Fetherstonhaugh szabadalmi ügyvéd és ügynök, aki megalapította a Fetherstonhaugh & Company szabadalmi ügynökséget, egyben ő volt az egyik első elektromosautó-tulajdonos Kanadában.
Plummer maga is Kanadában, Montréal belvárosában nőtt fel, a nyarakat viszont főként egy Senneville nevű faluban töltötte, dédapja palotájában. Folyékonyan beszélt franciául és angolul (mondjuk Kanadában nem is lehetett nagyon más választása), és mielőtt a színészet felé kanyarodott volna, koncertzongoristának készült. Helyette azonban csatlakozott a Montréal Repertory Theatre-hez, majd egy rövid Broadway-időszak után, 1956-ban megkapta első főszerepét: Hal-t alakította az V. Henrik című darabban az ontariói Stratford fesztiválon. Később aztán további színházi szerepeket is kapott, játszott Stratfordban, aztán a Broadway-en, hamarosan (1959-ben) meg is kapta első Tony-jelölését legjobb férfi főszereplő kategóriában Archibald MacLeish JB című darabjáért, amelyet Elia Kazan rendezett. Az Egyesült Királyságban is sikert aratott a Royal Shakespeare Companynél, Benedeket játszotta a Sok hűhó semmiért című 1961-es produkcióban, és ugyanabban az évben a címszereplő volt a III. Richárd című előadásában.
Az ötvenes években a színház mellett főként televíziós produkciókban szerepelt, leginkább élő adásokban, majd hamarosan a sorozatok és a filmek is megtalálták. „Az élő tévében volt valami rettentően őszinte, ugyanakkor nagyon veszélyes és kockázatos. Muszáj volt megtanulni a szöveget anélkül, hogy hibáznánk, ami azért gyakran előfordult”. Az első film, amelyben játszott, az 1958-as Stage Struck volt (amelyben egy írót alakított, aki beleszeret egy fiatal színésznőbe), majd egyik szerep jött a másik után, amelyekben mind nagyot alakított: 1964-ben például eljátszotta A Hamlet at Elsinore címszerepét Sir Michael Caine mellett, aki Hamlet legjobb barátja, Horatio szerepét kapta. Caine később azt mondta, hogy soha nem értette meg igazán Hamletet, amíg meg nem látta Plummert a szerepben.
Plummer mégis sokáig úgy érezte, nem hagyják kiteljesedni színészi képességeiben, és nagyon boldog volt, amikor ez végre megváltozni látszott. „A szereptípusaim [kezdetben] feszengő, művelt, kifinomult, fiatal férfiak voltak: elég unalmasak és szürkék. Az embereknek semmi fantáziájuk nincs ebben a szakmában, nemigaz? Pedig tudok komédiázni. Mindenféle dolgot el tudok játszani. Miért adnak nekem ilyen feszengős marhaságokat? Ezért örültem annyira, amikor egy bizonyos korba értem, és karakterszínész lehettem, megszabadulva minden ostobaságtól.”
Ez az időszak nagyjából épp A muzsika hangja után jött el, a hatvanas évek közepén és a hetvenes években, amikor a legkülönfélébb szerepeket osztották rá olyan filmekben, mint a Királyi harc a Napért, az Angliai csata, Sergei Bondarchuk Waterloo-ja, valamint a világ egyik legjobb filmje, A rózsaszín párduc visszatér. Egy interjúban ugyanakkor bevallotta, hogy Luigi Cozzi Starcrash című, 1978-as (nem túl elismert) űroperájában viszont csakis azért vállalt szerepet, hogy végre eljuthasson Rómába. „Akár pornót is vállalnék Rómában. Számomra az volt a legnagyobb élmény, hogy végül sikerült eljutnom oda.” Később eljátszotta Rudyard Kiplinget, Sherlock Holmes-ot, miközben a színpadon is sikeres maradt (1973-ban Tony-díjat nyert a Cyrano című musicalben nyújtott alakításáért). Egyébként mindig is a gonosz karakterek álltak hozzá a legközelebb: „az ördög érdekesebb, mint Isten” – vallotta.
Bár a nyolcvanas-kilencvenes években továbbra is folyamatosan dolgozott, a filmszerepei minősége némiképp silányult. Ennek ellenére volt pár film, amelyek említésre méltóak a mai napig is, például a Star Trek VI: A nem ismert tartomány 1991-ből, amelyben a klingon Chang tábornokot alakította, valamint Spike Lee Malcolm X című filmje, amelyben egy rasszista börtönlelkészt játszott. Szerepelt a 12 majom című filmben is mint virológus, valamint Mike Wallace tévériportert alakította a Bennfentes című filmben. Színpadi karrierje továbbra is erős maradt, és 1997-ben ismét Tony-díjat nyert a Barrymore-ban nyújtott alakításáért, amely John Barrymore shakespeare-i színészről szól. 2002-ben Jonathan Miller rendezésében Lear királyt alakította, és a darab 2004-es Broadway-átvétele után ismét Tony-jelölést kapott.
Ahogy 80-as évei felé közeledett, Plummer filmes karrierje új lendületet vett még annak ellenére is, hogy 2001-ben nem vállalta el Gandalf szerepét a Gyűrűk ura-trilógiában, amit élete végéig nagyon bánt. „Nem tudom, miért utasítottam vissza. Azt hiszem, ennek köze lehetett ahhoz, hogy négy évet töltöttem Új-Zélandon. Vannak más országok, amiket meg akarok látogatni, mielőtt elpatkolok. De hát végül Ian McKellen megkapta a szerepet, és fantasztikus volt benne. Nagyon kedvesen és szívmelengetően játszotta a szerepet, és utálom érte a szemétládát!” – viccelődött annak idején.
Plummert 2010-ben jelölték először Oscar-díjra a The Last Station című Tolsztoj-életrajzi filmért. Bár a legjobb mellékszereplő díját Christoph Waltz nyerte, a jelölés nagy érdeklődést váltott ki Plummer iránt, így két évvel később meg is nyerte a díjat a Kezdőkben nyújtott alakításáért, amelyben egy idős férfit játszik, aki nyugdíjas éveiben vallja be, hogy meleg. Ezzel, 82 évesen, ő lett a legidősebb színész, aki valaha Oscar-díjat kapott.
Később újabb életkori Oscar-rekordot döntött meg, mint a legidősebb színész, akit jelöltek a díjra: 2018-ban, 88 évesen ugyanis megkapta harmadik jelölését A világ összes pénze című filmért, amelyben J. Paul Getty-t alakította, a milliárdost, akinek unokáját 1973-ban a maffia elrabolta. A film rendezője, Ridley Scott később elárulta, hogy eredetileg Plummert akarta a szerepre, de végül Kevin Spacey-nek ajánlotta fel a színész éltes korára hivatkozva. A sors azonban közbeszólt, Spacey-t a szexuális zaklatásos ügyei miatt a film befejezése után kirúgták, majd Scott újra összehívta a stábot, és Plummer vette át a szerepet.
Christopher Plummert 1968-ban Kanada Renddel tüntették ki, és 2001-ben életművéért megkapta a főkormányzói művészeti díjat. Egyike annak a kilenc színésznek, akik az Oscar mellett Emmy és Tony-díjat is nyertek (akik még ennél is többet, róluk itt olvashat bővebben). Háromszor nősült, felesége volt Tammy Grimes (tőle született is egy lánya 27 éves korában, a jelenleg ugyancsak színészként tevékenykedő Amanda Plummer), Patricia Lewis és Elaine Taylor, akivel 53 évig éltek boldog házasságban. A színész 2021-ben, 91 éves korában halt meg, de még az utolsó évében is aktív volt színészként. „Túl sok ember boldogtalan a sorsa miatt Aztán nyugdíjba vonulnak, és zöldség lesz belőlük. Szerintem bármilyen szakmában a nyugdíjba vonulás egyenlő a halállal, ezért eltökéltem, hogy én sosem hagyom abba.” Lou Pitt, aki 46 éven át volt Plummer barátja és menedzsere, azt mondta róla, amikor elhunyt: „Chris rendkívüli ember volt, aki mélyen szerette és tisztelte a hivatását, igazi régi vágású úriember volt, önironikus humorral. Nemzeti kincs volt, aki büszkén vállalta kanadai gyökereit. Művészetén és emberségén keresztül mindannyiunk szívét megérintette, legendás élete pedig generációkon át megmarad. Mindig velünk lesz.”
A színészt legközelebb péntek este 8 órától láthatja a FILM4-en, a Családi szívás című vígjátékban.
