Bevallom, sosem követtem Madonna karrierjének minden apró rezdülését (hogy is tehettem volna, ő már rég sztár volt, amikor én még meg sem születtem), mindenesetre az évek alatt, ahogy rácsodálkoztam, micsoda tehetség is ő, valahogy mégis mindig élt egy fura katyvasz a fejemben vele kapcsolatban. Mielőtt többen is meglincselni kívánnának, elmagyarázom: adott egy provokatív, elképesztően profi énekesnő, egy show-woman, aki bátran vállalja önmagát, a véleményét, a vadságát, ezekbe rendre bele is áll, és az sem hatja meg, ha épp a pápa akarja bojkottálni a munkáját. Madonna egy ikon, ez kétségtelen, akit még azok is elismernek, akik nem is különösebben kedvelik a munkásságát. A katyvasz azonban (amit az előbb emlegettem) nálam abból fakadt, hogy ezt az amúgy fantasztikus énekesnőt néha váratlanul megláttam egy-egy filmben játszani, és vagy kifejezetten jónak találtam, vagy annyira rossznak, hogy nem értettem, miért kell szegényt ilyen helyzetbe hozni. Olykor meg csak a film közepén tűnt fel, hogy jé, ő is szerepel benne. Most, hogy utánajártam, kiderült, hogy hálistennek nem csak én vagyok ezzel így, sokan mások, köztük neves kritikusok és rajongók is hasonlóan egyenetlennek értékelik az énekesnő filmes munkáját – ami egyébként igen szerteágazó, és tényleg nagy amplitúdókkal bír, úgyhogy érdemes átfutni rajta, hogy kicsit rendet tegyünk a fejekben.
Madonna filmes szerepei egészen különböző karaktereket ölelnek fel, a bohém kalandortól a történelmi figurákon át a szexi vagy romantikus női szerepekig, és ezek egész sokszor reflektálnak saját, popikon imázsára is. Na, de nézzük az elejéről: 1979-ben debütált a film világában az A Certain Sacrifice című kísérleti filmmel, ám ez a korai szerep még elég kevés figyelmet kapott (amit meg igen, abban sem volt sok köszönet, az IMDB 2,3-as pontozása legalábbis elég lehangoló), és inkább csak egy érdekesség a pályáján.
1985-ben kapta meg első, észrevehető szerepét a Megőrülök érted című filmben, amelyben egy klubénekesnőt alakított, ami tök jó elegyet alkotott az eredeti szakmájával. A filmipar azonban az 1985-ös, Susan Seidelman-rendezte Kétségbeesve keresem Susant című vígjáték-drámával figyelt föl rá igazán, amely egy unatkozó háziasszony (Rosanna Arquette) és egy bohém, szabadon sodródó nő történetét meséli el, akik személyes újsághirdetéseken keresztül keverednek egymás életébe. Madonna alakította a bohém Susant, akit megformálnia alighanem maga volt a könnyed szórakozás: szinte csak magát kellett adnia, szabadnak és függetlennek lennie, bohókásnak és üdének, amilyen valójában is volt. Nem véletlen, hogy imádták érte, és hogy a New York Times az év legjobb filmjei közé sorolta a produkciót.
Egy évvel később, 1986-ban aztán jött egy kisebb bukta, a Shanghai meglepetés című film, amelyben együtt játszott akkori férjével, Sean Pennel. A film egy misszionáriusnő és egy szerencsevadász közös kalandjait meséli el, de anyagi és kritikai kudarcot vallott, ami kissé megtörte Madonna filmes lendületét. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy folytassa színészi pályafutását, nem is igazán tehette volna meg, tekintve, hogy a Like a Virgin és a True Blue című albumai során szerzett népszerűsége okán egyre több rendező látta úgy, hogy neki a filmvásznon is helye van. Így nem sokkal később, 1987-ben tért vissza a képernyőre a Ki ez a lány? című vígjátékban, amelyhez négy dalt is írt, köztük a címadó Who’s That Girl-t. A film ugyan nem lett éppen kasszasiker, arra viszont jó volt, hogy ötvözni tudja zenei karrierjével – a filmmel azonos című zenei turnéját még abban az évben elindította, ami nyilván nagy sikert aratott.
Ekkor három év szünet következett a filmezésben, majd 1990-ben a Dick Tracy című képregény-adaptációval tért vissza, amelyben Warren Beatty mellett (akivel rövid ideig viszonyuk is volt) Breathless Mahoney-t alakította, amely egy nőies, de veszélyes és titokzatos karakter volt a filmben. A Dick Tracy hatalmas siker lett, Madonna pedig Saturn-díjat kapott az alakításáért legjobb női főszereplő kategóriában. Ez egy jelentős csúcspont volt a zenei és filmes karrierjében egyszerre, ugyanis a film ihlette I’m Breathless című albuma ugyanilyen pozitív fogadtatásra lelt – ezen jelent meg a Vogue és a Sooner or Later is, amely később Oscar-díjat is nyert.
A hírneve ekkor már tényleg töretlen volt, egy darabig a filmvilágban is. 1992-ben szerepet kapott a Micsoda csapat! című baseball-filmben, amelyben egy olasz-amerikai játékost, Mae Mordabitót alakította. Madonnát dicsérték benne, a Micsoda csapat! pedig a ’92-es év tizedik legsikeresebb filmje lett az Egyesült Államokban. Egyébként a film forgatása alatt ismerkedett meg Rosie O’Donnellel is, aki azóta is az egyik legjobb barátja, és pont a napokban nyilatkozott arról David Duchovny Fail Better című podcastjában, hogy milyen fantasztikus élmény volt neki egy ekkora popcsillaggal együtt dolgozni, miközben rajta keresztül szembesült azzal, valójában mennyire nem éri meg híresnek lenni.
„Azt hittem, hogy ilyen fajta hírnévre vágyom. De aztán arra gondoltam, nézd, mennyit vesz el tőle! Egy liftben voltunk, és az emberek belemondták az arcába, hogy jobban tetszel szőke hajjal (a film miatt barnára festette a haját), ő meg csak annyit mondott, hogy igen? kösz, menj a francba” – emlékezett vissza O’Donnell. „Rájöttem, hogy túl sokan gondolják úgy, hogy joguk van bármit is mondani neki, mintha elvesztette volna emberi mivoltát a nyilvánosság szemében attól, hogy ennyire híres lett” – tette hozzá, majd megjegyezte, hogy ez egyfajta figyelmeztetés volt számára, hogy sose akarjon ekkora hírnévre szert tenni, mert „mérgező és megterhelő lehet”, és nagyon nem tesz jót az embernek.
Na de menjünk tovább! Ebben az évben (1992) Madonna még egy kisebb szerepet is elvállalt Woody Allen Árnyak és köd című vígjátékában Mia Farrow, John Cusack, Kathy Bates és John Malkovich mellett, aztán a kilencvenes évek közepére az előző sikerszéria kicsit alábbhagyni látszott. Ezt többen annak tudják be, hogy akkoriban minden vonalon elindult egy túlzottan szexuális, provokatív irányba, ami nem tett annyira jót neki, legalábbis az Erotica című albumát, a Sex című könyvét és a szado-mazo jelenetekkel telepakolt A tanú teste című filmjét heves reakciók fogadták, a kritikusok utálták, de legalább a közönség is. Noha Madonna egy darabig még ezt a vonalat folytatta, a következő, A Dangerous Game című filmjében már többen elismerték a játékát: a New York Times szerint például nagyon jól mutatta be a vad érzelmeket, ami kifejezetten jót tett a filmnek.
1995-ben játszott a Négy szobában , amely négy különböző történetet mutat be négy rendező (köztük Quentin Tarantino) munkáján keresztül. Madonna egy boszorkányt játszik az egyikben, és hát nem igazán voltak elájulva tőle a kritikusok, mondván, a karaktere egyáltalán nem illeszkedik a történethez, és különösebben nem is sikerült felhívnia magára a figyelmet a szereppel.
Szerencsére kapott még esélyt a szakmától, és ez nagyon jót tett neki: egy évvel később, 1996-ban elérte filmes karrierje abszolút csúcspontját azzal, hogy miután egy levélben meggyőzte Alan Parker rendezőt, hogy ő lenne a tökéletes választás az Evita című musical főszerepére, meg is kapta azt. Evita Perón megformálása nagy kihívás volt számára, mert régóta el akarta játszani, ezért rengeteget készült is rá, többek között énekképzésre járt, és beleásta magát Argentína és Perón múltjába. „Arra születtem, hogy ezt a szerepet eljátszhassam. Mindent beleadtam, mert ez sokkal több volt, mint egy átlagos filmszerep” – mondta erről akkoriban. Ráadásul az énekesnő terhes is volt abban az időszakban, Lourdes nevű lányát várta, az állapota pedig többször nehezítette a forgatást. Ennek ellenére a film hatalmas siker lett, és Madonna Golden Globe-díjat kapott az alakításáért. Mary Cross önéletrajzíró így fogalmazott vele kapcsolatban: „Madonna végre diadalmaskodott a képernyőn, és megvalósította azt az álmát is, hogy gyereke legyen – mindkettőt ugyanabban az évben. Karrierje újabb fordulóponthoz érkezett, újra megtalálta önmagát és az imázsát a nyilvánosság előtt”.
Öt évig úgy tűnt, a csúcson hagyja abba, de a 2000-es évek elején újra visszatért a filmekhez, ami aztán egy viszonylag gyors és meredek lecsengése volt színészi karrierjének: A második legjobb dolog című filmben egy olyan nőt játszott, aki meleg barátjával közösen neveli gyermekét – ez, noha közvetlenül a bemutató után nagy anyagi sikert ért el, hamar alábbhagyott az iránta való lelkesedés, és a filmet gyorsan elfelejtették. Aztán jött a mélyrepülés, a Hullámhegy, amelyet egykori férje, Guy Ritchie rendezett, és ami akkora kudarc lett, hogy a 10 millió dolláros előállítási költségből is csak mindössze 598 ezer dollárt hozott vissza, a kritikusok pedig annyira rosszul voltak tőle, hogy Angliában például már eleve csak videokazettán adták ki. Aztán jött még egy rövid, a Guardian egyik újságírója szerint „hihetetlenül fásult” cameoszerep a Halj meg máskor című James Bond-filmben, majd egy szinkronszerep, és Madonna színészi karrierje véget ért. Legalábbis egy időre biztosan.
