Szombat este 21:50-kor látható a FILM4-en a Whiplash. A film jelentőségéről talán az mond el a legtöbbet, hogy meg sem próbáltak neki magyar címet adni (A dobos manus? Cintányéros cinkosok? Helló fordítók, hol vagytok?), mégis valahogy mindenkinek sikerült értenie, miről van szó. (A szó egyébként ostorcsapást jelent) Miles Teller és JK Simmons 2004-es filmje nem véletlenül kapott Oscarokat, BAFTA-t és Golden Globe-ot is, ahogy az sem véletlen, hogy erre a filmre a mai napig nem csak úgy leülünk, hanem kicsit lelkileg is készülünk Damien Chazelle rendezői bemutatkozására.
Érdemes persze hozzátenni, hogy a bár a rendező személyes fiatalkori élményei adták az inspirációt a filmhez, a tehetséges fiatal jazz dobos és nagyon-nagyon szigorú, terroristaszerű tanárának történetéről sok zenész elmondta, hogy nem így történik a dobtanulás, mások pedig azt hozták fel kritikaként, hogy ha ennyire szörnyűséges lenne megtanulni dobolni vagy bármit csinálni, akkor ők bizony soha a büdös életben nem csinálták volna. Abban igazuk van, hogy a Whiplash valóban nem hozza meg az ember kedvét a doboláshoz. Meg úgy összességében végül is semmihez.
De ugye nem is dokumentumfilm akart ez itt lenni, hanem egy sokatmondó mese a határok feszegetéséről, az áldozatról, és persze arról, hogyan kezd el egymással egy ponton rivalizálni a mester és tanítványa. Megéri-e lemondani tulajdonképpen mindenről azért, hogy elérjük a végső határunkat, és egyáltalán érdemes-e ezt hajtani? A New York-i Shaffer Konzervatóriumban ezek a kérdések húsba vágók, ugyanis közelről láthatjuk, ahogy a főszereplő Andrew szép lassan a testi épségét és a magánéletét is a dobolás mögé helyezi.
A Whiplash zsenialitásához persze az is kell, hogy egy elvileg ennyire nem látványos és csupa melodrámával dolgozó témát is sikerült nagyon szuggesztíven filmre vinni. A színészi játék, JK Simmons homlokán dagadó erek, a fröcsögő nyálcseppek: képes elérni, hogy nézőként is rettegjünk tőle, és elképzeljük, ahogy velünk ordibál, és mi sem merünk neki ellentmondani. Mindeközben ugye nemcsak ijesztő figura, hanem egy ponton az is kiderül, hogy neki is megvannak a személyes tragédiái. Ahogy nem érdemes elmenni Miles Teller alakítása mellett sem, akitől már az nagy teljesítmény, hogy a zenei jeleneteket is maga játszotta fel, de úgy általában véve is tökéletesen egészítik ki egymást Simmonsszal. Másra nem is nagyon lehet figyelni, hiszen végig a háttérben szóló minimalista dob, a sötét színek és a szűk folyosók mindent megtesznek azért, hogy csak kettejükről szóljon a film. Meg persze vérről és verejtékről, mert mindkettőből sok van.
Nem is mondanánk többet azon túl, hogy jó szórakozást szombat estére!
