Nem tudom, ön hogy van vele, de én meglehetősen frászt kapnék, ha arra vinném ki a szemetet egyik reggel, hogy egy csecsemő fekszik a küszöbön „mostantól te vagy az anyám”- arckifejezéssel. Mindenesetre, ha egy amerikai filmben élnék, nem lenne más választásom, mint először nagyon durván sokkot kapni, aztán hasonló intenzitással kétségbe esni a rám zúduló felelősségtől, majd egy kilencvenes évekbeli vígjáték zenéjére, csupa komikus helyzetbe keveredve, szerencsétlenkedni párat a gyerek körüli teendőkkel. Tudja, amikor öltöztetés közben véletlenül a fejemre húzom a pelenkát, vagy megégetem a csuklómat a túl forró tápszerrel, és az fáj, tehát vicces, vagy gondtalanul kacagok, miután a gyerek belapátolt az ágyamba két kiló macskaalmot. Persze a kezdeti riadalom és nehézségek ellenére egymásra találnánk a deddel, és boldog életet biztosítanánk egymásnak, a végefőcímig legalábbis mindenképpen.
Igazán nem akarok lelombozni senkit, de ez a cukimukin idealizált élethelyzet, hogy egy gyereket valakinek a semmiből kell felnevelnie, kicsit sem egyezik a valósággal. Ott kezdődik (és ehhez még csak külön sem kell választani az amerikai és a magyar jogrendszert, mert nagy egyetértés van a kérdésben), hogy kötelességem lenne azonnal jelenteni a rendőrségnél vagy a gyermekvédelmi hatóságnál, ha ilyen szituációba keveredek. Ennek elsősorban az az oka, hogy a hatóságoknak ki kell vizsgálniuk az esetet, és hivatalosan is biztosítaniuk kell a gyerek biztonságát, majd meg kell próbálniuk felkutatni a szülőket, hogy megértsék, mi vezette őket erre a lépésre, míg a gyereket ideiglenesen nevelőszülőknél vagy gyermekotthonban helyezik el.
Logikus, hogy én egy személyben nem dönthetek úgy, hogy jó, ha már így alakult, akkor magamhoz veszem a gyereket, mint egy kóbor kutyát, és felnevelem, hátha nem tűnik fel senkinek. Ha ugyanis nem szólok a hatóságoknak, az kiskorú veszélyeztetésének minősül, ami súlyos jogi következményeket, konkrétan pénzbírságot vagy börtönbüntetést von maga után. Sőt, az Amerikai Egyesült Államokban gyermekrablással vagy jogellenes birtoklással is megvádolhatnak emiatt (pláne, ha még szándékosan el is dugom a gyereket a gyámhatóság elől), és hát egyik sem tűnik túl hívogató opciónak. Ráadásul később esélyem sem lenne arra, hogy valaha viszontlássam azt a gyereket, arra meg főleg semmi, hogy örökbe fogadjam.
Tehát ha nem vagyok egy komplett idióta, és élek a bejelentési kötelezettségemmel, akkor ha szeretném magamhoz venni a gyereket, hivatalos örökbefogadási eljárást kell kezdeményeznem. Ezzel persze jó hosszú és kimerítő folyamatot zúdítok a nyakamba, tekintve, hogy a hatóságnak alaposan ki kell elemeznie engem, hogy alkalmas vagyok-e a gyereknevelésre, megfelelőek-e a körülményeim, és elég tiszták-e a szándékaim ahhoz, hogy indokolt legyen a gyereket nálam elhelyezni.
Ha mégis a sunnyogás mellett döntök, jó, ha tisztában vagyok azzal, hogy úgyis csúnyán le fogok bukni, például, ha a gyerek kórházba kerül, és kiderül, hogy egy árva papírja sincs, ami bizonyíthatná, hogy közöm van hozzá, sem azt, hogy egyáltalán létezik. Vagy mondjuk előkerül egy jó akaratú szomszéd, akinek gyanús lesz, hogy látszólag tíz perc leforgása alatt nemzettem gyermeket, és hoztam világra, ez esetben pedig nyilván ő fogja rám szabadítani a hatóságokat. Szóval, ha jót akarok nekem, és megfogadom a tanácsomat, nem veszek magamhoz küszöbön hagyott gyereket soha, akkor sem, ha ez már Diane Keatonnek (lent) vagy Popeye-nek (fent) bejött – a valóságban úgyis közös cellában kellene üldögélniük azok után, amit műveltek.
Ezek után meg aztán joggal vagyunk kíváncsiak, miként fog alakulni Layla és műsorvezetőtársa, Derek élete azok után, hogy valaki egy babát hagyományoz a nőre, a helyzetet pedig annak ellenére is közösen kell megoldaniuk, hogy egyébként nem különösebben szívelik egymást. A baba-kerítő című filmből minden kiderül, csak a FILM4-re kell kapcsolnia pénteken, 18:15-kor.
