Holt McCallany a szilárd, hallgatag típus megtestesítője. Már majdnem négy évtizede mozog a színészi pályán, a nevét hallva a legtöbben mégsem tudják archoz, de talán még filmhez sem kötni őt, aminek egyik fő oka minden bizonnyal abban keresendő, hogy a 61 éves színész ezt az időt főként a reflektorfényen kívül töltötte.
Pedig harmincnyolc éves pályafutása során számos jelentős film kisebb, de annál fontosabb szerepét játszotta el, és a világ legnagyobb rendezőivel dolgozott együtt. Hihetetlennek tűnhet, de valójában hosszú és elismert karrier áll mögötte: emlékezetes alakítást nyújtott többek között az 1989-es A háború áldozatai című filmben Michael J. Fox-szal, a Férfibecsületben Cuba Gooding és Robert De Niro oldalán, a Sully – Csoda a Hudson folyón című filmben Tom Hanks mellett és a Gengszterosztagban, amelyben rajta kívül olyan nevek is feltűntek, mint Emma Stone, Ryan Gosling, Josh Brolin vagy Sean Penn. És azt a rakás sorozatot még fel sem hoztuk, amelyekben McCallany szerepet kapott, pedig visszatérő karakter volt többen is, a Hősökben és a Különleges ügyosztályban például, de feltűnt a Miami helyszínelőkben is. Az igazi filmrajongók alighanem mégis akkor ordítanak fel, hogy „de hát ezt az embert ismerem!”, amikor ráeszmélnek, hogy az 1999-es Harcosok klubja egyik legemlékezetesebb jelenetében ő ismétli először azt a bizonyos, ikonikus mondatot, hogy „az ő neve Robert Paulson!”
Évekkel később Hollywood végre mégis felfigyelt erre a nagydarab, markáns arcú, erős jelenléttel bíró színészre: az ő neve Holt McCallany. És ha még mindig nem tudná hová tenni, adunk még némi támpontot: ő Bill Tench is, a morcos, pia- és cigikedvelő FBI-ügynök a Netflix sikeres sorozatában, a Mindhunterben, amely nemcsak McCallany harmadik együttműködése David Fincher rendezővel (az A végső megoldás: Halál Alien-film és a Harcosok klubja után), hanem egy rendkívül fontos fordulópont is a karrierjében. „Sok-sok évig küzdő színész voltam, és most, a Mindhunter sikere után már nincs szükségem arra, hogy meghallgatásokra járjak. Csakis közvetlen ajánlatokkal találnak meg” – mondta a Forbes Entertainment-nek 2021-ben. „35 évbe telt, hogy eljussak erre a pontra, de ez rendben van. Volt egy nagyon híres ökölvívó-edző, Cus D’Amato, aki azt mondta, hogy a legfontosabb dolog nem az, hogy mennyi időbe telik eljutni a célhoz, hanem az, ha eljutunk oda.”
A Fincher által producált és (részben) rendezett Mindhunter két szövetségi ügynök, Bill Tench és Holden Ford (Jonathan Goff) történetét követi végig, akik hírhedt sorozatgyilkosokat profiloznak az 1970-es évek végén, amivel az a céljuk, hogy jövőbeli gyilkosságokat akadályozzanak meg. Fincher precíz figyelmet fordított a részletekre, a teljesítményre és a hangulatra, ezért a sorozat első két évadát rendkívüli kritikai elismerés övezte, és mindkettő közel tökéletes értékelést kapott a Rotten Tomatoes-on. Ez pedig McCallany-nek is igen jól alakította a karrierjét, de az önértékelését mindenképpen. „Azt érzem, hogy amit David tett értem, hogy szerepet adott a Mindhunterben, azzal megváltoztatta az életemet”. Fincher volt az első rendező, aki McCallany tehetségét középpontba állította, így aztán nem meglepő, hogy a színész erre a karrierje legjobb teljesítményével reagált.
Ha visszatekint, a színészet iránti vonzalma ahhoz a gyerekkori megszállottságához köthető, amely Steve McQueen felé táplált tiszteletéből fakadt. Ez a megszállottság komoly családi kapcsolatot is jelentett, mivel édesanyja, Julie Wilson színésznő (akit nem mellesleg a „kabaré királynőjeként” tartottak számon), jó barátnője volt McQueen első feleségének, Neile Adams-nek. „Amikor kisfiú voltam, Neile néha átjött a házunkba, és emlékszem, hogy egyszer Steve is vele tartott. Gyerekként ez mély hatással volt rám – talán nem kell magyaráznom, miért, de nem véletlen, hogy Steve McQueen évtizedekkel később is a legikonikusabb filmsztárok egyike maradt.” McQueen hatása tehát nem maradt el – McCallanyből színész lett, bár nem volt könnyű dolga eljutni idáig, és ami a legabszurdabb az egészben, hogy szinte a saját szülei hátráltatták ebben, akik pedig a szakma csúcsán jártak akkoriban.
Fiuk, Holt Quinn McAloney 1963-ban született New York-ban, és nemcsak anyja, hanem apja, az ír nemzetiségű Michael McAloney is elismert művész volt – színész és producer, aki leginkább Brendan Behan Borstal Boy című, Tony-díjas előadásáról ismert, amely az első olyan ír produkció volt, amely elnyerte a Broadway legrangosabb elismerését. McAloney egy határozott, a nevelésben szigorú elveket valló férfi lehetett, ugyanis, ahogy egyes források fogalmaznak, fiait „klasszikus neveltetésre” ítélte – ami esetükben azt jelentette, hogy McCallanyt és öccsét egy másik család gondjaira bízták Dublinban, amíg a szülők élték a New York-i művészek megkapó életét. Aztán elváltak, ezért a gyerekek visszahurcolkodtak Amerikába, ami ha lehet, még a dublini életnél is furcsábban alakult.
Szülei továbbra sem tartottak különösebb igényt a fiuk társaságára, ezért, noha elkezdte az iskolát New Jersey-ben, hamarost inkább az anyai nagyszülőkhöz költöztették a Nebraska állambeli Omahába. Itt viszont megkapta a problémás gyerek jelzőt (na vajon miért?), és nem kívánatos viselkedésére hivatkozva kirúgták a helyi iskolából. Eztán, hogy megfeleljen a róla kialakult képnek, McCallany tizennégy évesen fogta magát, elszökött otthonról, és meg sem állt Los Angelesig. Vágyát, hogy színész legyen belőle, először az hiúsította meg, hogy csak egy gyárban kapott munkát, aztán pedig az, hogy a szülei rátaláltak, és visszaküldték Írországba, egy bentlakásos iskolába – abba, ahova apja is járt negyven évvel korábban. Miután kikeveredett ebből a környezetből, visszakullogott abba az iskolába, ahonnan annak idején eltanácsolták, és megfelelve a szülői elvárásoknak, sikeresen leérettségizett.
Érettségi után Franciaországba ment, ahol először francia nyelvet hallgatott a Sorbonne-on, majd művészeti tanulmányokat folytatott a Párizsi Amerikai Akadémián, később pedig színházi képesítést szerzett a L’École Marcel Marceau-ban és a L’École Jacques Lecoq-ban. (Azt hiszem, Holt McCallany a legjobb példa arra, hogy nem szabad egy embert a külső adottságai alapján megítélni). Egy nyarat Shakespeare tanulmányozására fordított az Oxfordi Egyetemen, és szerepet vállalt egy Vízkereszt-produkcióban az Edinburgh-i Fringe Fesztiválon, mielőtt New York-ba költözött, hogy végre ténylegesen is elindíthassa színészi karrierjét.
Első profi színházi munkáját az Ohio állambeli Clevelandben kapta a Great Lakes Shakespeare Fesztiválon, ahol színésztanoncként foglalkoztatták, akárcsak Tom Hankset, majd visszament New York-ba, és a ranglétra legalján kezdett, a Biloxi Blues Broadway-produkció egyik kisebb szerepében. Aztán szép lassan elérték a fontosabb mellékszerepek és egy-egy főszerep is a vásznon, az említetteken túl játszott a Creepshow 2 – Rémmesék című filmben, a Félszemű Jimmy nyomában – Szociális katasztrófafilm-ben, az 1995-ös Jade című drámában, Az ügyvéd ördöge című krimiben (ezt épp láthatja nálunk szerdán, 21:50-kor a FILM4-en!), valamint az Önkéntes lovasság című két részes minisorozatban.
Aztán, miután eljátszotta a legendás bokszedző, Teddy Atlas szerepét az HBO Acélököl –Tyson című tévéfilmjében, támogatója lett az Atlas Foundation Charity nevű jótékonysági alapítványnak, amely a gyermekek és családok orvosi és pénzügyi nehézségeinek támogatására jött létre. Nem ez volt az egyetlen alkalom egyébként, hogy bokszolót alakított, 2011-ben főszerepet kapott a Lights Out című sorozatban, amelyben egy idősödő, demenciával küzdő ökölvívót alakított, akit a visszavonulása után ismét a ringbe kényszerítenek. Testhez álló szerep volt ez számára, és nem a demencia, hanem a boksz miatt – mindig is rajongott ezért a sportért, űzte is, és bár titkon többször megfordult a fejében, hogy ökölvívó lesz belőle, végül mégis a színészet mellett döntött. „Mindig is azt hittem, hogy a szórakoztatóiparban elért sikerem elkerülhetetlen. Az ilyet el kell hinned magadról – fontos az optimizmus” – nyilatkozta egyszer, és ezzel aligha vitatkoznánk.
