Sarah Polley-nak biztosan bosszantó lehetett egy ideig, hogy bár számtalan filmben közreműködött hol szereplőként, hol szerzőként, hol rendezőként, az egész világ egyetlen karakterre asszociál a neve hallatán: Sarah Stanley-re, a montréali félárvára, akit édesanyja halála után Avonlea-be költöztetnek, hogy a kicsit néha bogaras, de igazán szeretnivaló rokonaival éljen. A nálunk Váratlan utazás címmel adásba került sorozat nyolc évig futott, és bár a történet végére Polley szépen lassan kikopott az állandó szereplők közül, néha még visszament vendégszerepelni. A két Sarah a nézők fejében gyakorlatilag eggyé vált, de a tengerentúli közönségnek nagy szerencséje volt, mert ezt a képet hamar felülírta több, jobbnál-jobb filmmel, amelyek egy része hozzánk el se jutott.
A sorozat utáni egyik első filmje a Nyomás! volt, ebben egy bolti pénztárost, Ronnát játssza. A lánynak semmi pénze sincs, és félő, hogy karácsonykor kiteszik az albérletéből – ezért úgy dönt, hogy megpróbál szert tenni egy kis mellékesre, kábítószer-terjesztéssel. Csatlakozik hozzá egy kolléganője is (Katie Holmes alakítja), de a dolgok persze nem úgy alakulnak, mint tervezik. A történetnek, amely ide-oda ugrál az idősíkok között, szépen lassan egyre több szereplője lesz: két feltörekvő színész, egy angol baráti társaság, és még sokan mások, valahogy egyetlen nap leforgása alatt mind keresztezik egymás útját. Látható mindez október 31-én, 21:55-kor, a FILM4-en.
A pörgős, akciódús filmben egyértelműen új oldalát mutathatta meg, de a későbbi munkáiban inkább a lélek mélységeivel foglalkozott. így például Az élet nélkülemben, amelyben egy gyógyíthatatlan beteg fiatal anyát játszik, aki számot vet magával, mi maradt ki az életéből. Körülbelül ugyanakkor jelent meg a Belső útvesztő, amelyben mellékszerepet játszott, de érdekeset: a főszereplő barátnőjét, aki valahol elveszett az időben, miközben hősünk (Ryan Phillippe) megpróbál rájönni, most akkor melyik évet írjuk, és ki is a társa, illetve miért nem emlékszik semmire. Pár évvel később jött A szavak titkos élete, ebben egy halláskárosodott gyári munkást alakított, aki elmegy egy vízi olajfúrótoronyra, hogy egy sérült munkást (Tim Robbins) ápoljon. Ez így tömören elég bizarrnak hangzik, de szép történet egy fiatal nőről, aki egy trauma hatására elhagyja otthonát, rögeszmésen szabályozza saját életét, és a véletlennek köszönhetően talál magának új feladatot a kényszerszabadsága alatt – amelyről nem is sejti, mennyire meg fogja változtatni a sorsát.
Néhány évvel később, 2010-ben eljátszotta (eddigi) utolsó szerepét a Trigger című drámában, azóta rendezőként, forgatókönyvíróként aktív. 2022-es valós eseményeken alapuló drámájáért, a Women Talkingért megkapta a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat, de a legjobb film kategóriájában is jelölték. A történet Miriam Toews 2018-as könyvének szabadabb adaptációja; egy bolíviai mennonita közösség konfliktusát mutatja be, amelyben az asszonyokat a férfiak elkábították és megerőszakolták, majd a bizonyítékok láttán azt mondták, hogy az az ördög műve. Két férfit végül letartóztatnak, és szabadlábra helyezésük előtt az asszonyoknak el kell dönteniük, mit tegyenek – a közösség tagjai ugyanis azt várják tőlük, hogy bocsássanak meg az elkövetőknek, engedjék vissza őket maguk közé. A szereposztás varázslatos, a Women Talkingban játszik Frances McDormand, Rooney Mara, Jessie Buckley és Claire Foy is.
A Printmag nemrég készített egy érdekes, és rendkívül kimerítő interjút Polley-val, amelyet meg is lehet hallgatni, de ha nem rémisztik el a betűk, érdemes végigolvasni, mert csupa érdekes gondolat. Elmélkedik például arról, milyen veszélyes dolog koraérett gyereknek lenni, aki hamarabb tanul meg a felnőttek kedvére tenni, mint hogy rájönne, ki is ő valójában. „Bonyolult volt, és egyre bonyolultabb lett tinédzser-majd huszonéves koromban, olyan értelemben, hogy ki kellett elemezni, mi a személyiségem része, és mi az, amit azért kreáltam, hogy másoknak megfeleljek.”
Szóba került még, hogy édesanyja az ő 11. születésnapja után két nappal hunyt el, és mivel a nagyobb testvérei már mind elköltöztek otthonról, kettesben maradtak édesapjával. A férfi súlyos depresszióval küzdött, mint Polley felidézte, talán autisztikus vonásai is voltak, mindenesetre a felesége jelentette számára a kapcsolatot a külvilággal. Polley igyekezett gondoskodni róla, de otthonuk már-már lakhatatlanná vált, és végül 14 éves korában ő is elköltözött. Egy évvel később otthagyta az iskolát, és összeköltözött 19 éves barátjával, ami ellen, úgy gondolja, azért nem tett senki semmit, mert akik ismerték, azoknak egyértelmű volt, hogy még mindig így járt a legjobban: akkori szerelme gondoskodott róla a gerincműtétje alatt is (erre is tizenéves korában került sor), a mai napig jóban vannak.
Az is kiderült, hogy övé lett volna a Majdnem híres női főszerepe (amelyet végül Kate Hudson játszott el), Penny Lane, de már elkezdődött a munka, amikor visszaadta a feladatot. Több oka volt rá: az egyik, hogy egyáltalán nem akart annyira híres lenni, mint amilyen dimenziókba ez a szerep repítette volna, elég rossz tapasztalatai voltak már ezzel korábbról. „Azt hiszem, akkoriban ráadásul politikai aktivista voltam. Szóval a gondolat, hogy a vietnami háború alatt ez a szereplő egy rockzenekart követne, olyan hát ez meg mit csinál? volt, egyáltalán nem tudtam hozzá kapcsolódni. […] Az utcán kéne lennie” – beszélt a másik okról, a harmadik pedig Penny Lane figurájának szexuális része volt. Arra jutott, hogy egy ikonikus figurát akarnak kreálni belőle, akihez mindenki vonzódik, a nők pedig hasonlítani akarnak rá, ez pedig kényelmetlen érzéseket keltett benne.
”Emlékszem, amikor felvettem azt a nadrágot, ami nagyon tetszett, és látványosan megmutatta a csípőmet, ami nagyon izgatottá tett, mert mindig is vézna gyerek voltam, és akkorra már baromi jó csípőm lett, amire igazán büszke voltam. És emlékszem, hogy a jelmeztervező azt mondta, nem, ez nem lesz jó. És akkor próbálkoztunk mással, én meg azt mondtam, felvehetem azt a nadrágot megint? Ő meg azt mondta, nem, daginak tűnsz, ebben daginak nézel ki. És rájöttem, hogy az, hogy van csípőm, Hollywoodban problémát jelent.” Úgy döntött, nem teszi ki magát annak, hogy szégyellnie kelljen azt, amit egyébként szeret a testében, és nem akar evészavarokat, úgyhogy ennyi volt.
