Emlékszik valaki azokra az időkre, amikor még kis túlzással nem lehetett úgy belépni egy moziba, hogy ne egy kedves és vicces szerelmi történetet vetítsenek ott? Tényleg elég rég volt, ráadásul így 2024-ből nézve nem is tűnik olyan rossz időszaknak ez: az 1989-es Harry és Sally például vitán felül az egyik ledkedvesebb dolog, amit egy felnőtt szégyenkezés nélkül megnézhet, de lehet még folytatni a sort akár a Bazi nagy görög lagzival, a Két hét múlva örökkével vagy mondjuk a kevésbé vicces, de mégis ide tartozó Sorsjegyesekkel. A jól hangzó romkom névre hallgató műfaj az 1990-es évektől kezdve húsz évig virágzott annyira, hogy még saját sztárokat is ki tudott nevelni: Meg Ryan például vitán felül a tökéletes romkom-szereplő lett. Annyira, hogy másban nem is nagyon játszott. És igen, ő játszott a Harry és Sallyben, ami a közmegegyezés szerint egyedül indította be a romkomok aranykorát, de a műfaj még a 2010-es években is annyira élénken élt az emberekben, hogy le lehetett forgatni az Édes riválisokat is 2014-ben a mindig remek Amy Poehler főszereplésével, ami nemcsak romkom, de egyben ki is neveti a romkomokat. Sőt, kedd este megtekinthető a FILM4-en is!
Na de visszatérve a romkomok aranykorára: a mai napig csak tippelni tud mindenki azzal kapcsolatban, miért bukott el ez a műfaj annak ellenére, hogy kedves romantikus történetekre mindig van igény. Az egyik ok persze a téma kifulladása: Hollywood úgy általában véve kreatív válságban van hosszú-hosszú ideje, a mozikba gyakorlatilag nem kerülnek eredeti történetek. A romkom keretei pedig eleve szűkek, hiszen a végén össze kell jönnie két embernek, lehetőleg úgy, hogy előtte ne kedveljék egymást különösebben. Ebből lehet musicalt csinálni (sőt, az ABBA dalaival meg is tették ezt ugyebár, Mamma mia! lett a címe), nevethetünk kulturális különbségeken úgy, mint a már említett Bazi nagy görög lagziban (igaz, itt nem a főhősök utálták egymást ,de ennyi mozgástér azért van!), de kalandozhatunk is úgy, mint a Két hét múlva örökkében, a lényegnek ugyanannak kell lennie nagyjából. Ilyen szigorú keretek közt eleve könnyű elbukni még akkor is, ha a romkomok nagy előnyei közt voltak a kezdetektől fogva, hogy nem túl drága őket leforgatni.
Nagy változás a filmes műfajok elmosódása is: tulajdonképpen nemcsak romkom nem létezik már, hanem meghaltak az akciófilmek, a vígjátékok és társaik is. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek jó filmek, csak azt, hogy ma már kevésbé fontos a zsáner: egy igazán nagy blockbusterben simán elfér a térdcsapkodós röhögésre írt jelenet után egy hatalmas bőgés is. Sőt, a nézők is kifejezetten értékelik, ha kicsit komplexebb érzelmi skálán halad egy történet, ami azért a romkomokról csak nagyon ritkán volt elmondható az aranykorban is.
És persze harmadik okként itt a társadalom minden változása is: a világ bonyolultabb hely annál, mint hogy egy női főszereplő egyetlen célja az életében a megfelelő férfi megtalálása legyen, miközben sokkal többet beszélünk a nemek közti egyenlőségről, a mentális egészségről, a szabad döntésről és társaikról. Talán nem gonosz beismerni, hogy a műfaj túlnyomó részt tehetős európai nőkből álló célcsoportja elkezdett kicsit többek akarni annál, mint hogy kiderüljön, hogy valójában szerelmesek az elviselhetetlen férfiakba.
Érdekes, hogy a moziban még mindig nem tért vissza a műfaj, streamingen viszont mintha éledezne valami: a Netflix idei gyártású sorozata, a One Day kifejezetten népszerű történet lett, de sok rajongója van a Bármit, csak ezt ne eddigi részeinek is. Ezek már kicsit megoldották a ráncfelvarrást: nemcsak szerelem van benne, hanem emberek közti különbségekről is megpróbál beszélni, bár több kritika szerint igazából csak azért ilyen népszerűek, mert a világ már nagyon ki van éhezve bármire, ami végre nem nyomorról szól.
Bármi is legyen a megoldás, az elég egyértelmű, hogy romantikus történetekre mindig lesz igény, úgyhogy az is csak idő kérdése, hogy mikor fedezzük fel megint nagyiparban az ennél többről nem szóló romkomokat.
