Ha valaki csak a romantikus-vicces filmjeiből ismeri Marisa Tomeit, abban olyan tévképzetek is élhetnek, hogy a színésznő kizárólag olyan karakterek megformálására alkalmas, akik a szájukat rágcsálva, hajat túrva önmarcangolják magukat egy galád férfi miatt, aki átverte, megcsalta, rosszul bánt vele, ő pedig képtelen ezt feldolgozni. Pedig Marisa Tomei bőven nem csak ennyi: volt ő egyedülálló anya egy bántalmazó kapcsolatban, anyagi gondokkal küzdő táncosnő, aki ki akar lépni a szakmából, de brooklyni autószakértő is. És ezek csak azok a szerepek, amelyekért Oscar-díjra jelölték.
Az olasz-amerikai Tomei egy tanárnő és egy ügyvéd gyermekeként nőtt fel Brooklynban, és 19 évesen kezdett dolgozni, amikor egy újsághirdetésen keresztül megszerezte élete első szerepét: ő volt Mandy a Flamingókölykökben. Aztán egyik szerep jött a másik után, és pár évvel az első film után, amikor megkapta Maggie Lauten szerepét az A Different World című sorozatban, szép lassan hírnévre is szert tett. Húszas éveit a színes-szagos East Village-ben töltötte, és gyakran járt a The World nevű helyre, amely csak pár utcányira volt a lakásától, és ahol olyan hírességek fordultak meg, mint Madonna, Keith Haring vagy Prince. „Céljaim voltak akkoriban, egy lakásom lakótárssal, és elképzelésem arról, miként szeretnék élni” – nyilatkozta annak idején.
A Vinny, az 1ügyű a kilencvenes évek egyik legváratlanabb sikerfilmje volt, amely után Tomei meglepő (sőt, egyesek szemében kifejezetten sokkoló) győzelmet aratott: 1993-ban a legjobb mellékszereplőnek járó díjat nyerte el vele, ezzel együtt pedig azt a kellemetlen lehetőséget is, hogy elemeire szedjék. Pedig eleinte nagyon boldog volt. „Le voltam nyűgözve, miközben nem is igazán voltam tudatában annak, mi történik körülöttem”. Aztán megtudta: győzelme után gyakorlatilag végtelen számú megvetéssel kellett szembenéznie, a neve szinte szimbólummá vált, és több évig emlegették Oscar-szezonokban az esetét úgy, hogy „ez mégis hogy történhetett meg?”
Ennek több oka is volt: az egyik, hogy Tomei olyan nagy nevű színésznőket utasított maga mögé azon a bizonyos díjátadón, mint Judy Davis, akit a Férjek és feleségek című Woody Allen-filmért jelöltek, vagy Joan Plowrightot, akit az Elvarázsolt áprilisért, a Szellem a házban című filmben remekelt Vanessa Redgrave-et és Miranda Richardsont, akit a Végzetért jelöltek. A kritikus hangok a színésznők teljesítményét összehasonlítva azon pörögtek, hogy mégis hogy állhat egy Marisa Tomei ezekkel a nőkkel egy szinten.
Persze egy dolog morfondírozni azon, hogy valaki miért nyerhetett Oscart, viszont a győzelem jogosságát megkérdőjelezni már egészen más kérdés. Pedig pontosan ez történt: egy, magát kifinomultnak és megdönthetetlennek gondoló kritikus, bizonyos Rex Reed annyira kikészült Tomei győzelmén, hogy elterjesztette azt a pletykát (amely szépen el is burjánzott), hogy Jack Palace, aki felnyitotta a borítékot, részeg volt vagy be volt tépve, ezért csak véletlenül olvasta fel a színésznő nevét. Mondjuk, hogy egy emberi lény miként képes „felolvasni” valamit, ami nincs is leírva, rejtély, Reed mégis ragaszkodott az elképzeléséhez, és szépen el is ültette ezt a bogarat az erre már amúgy is fogékony hisztikokárdák fülében.
Természetesen a kritikus nem is akart logikusan gondolkodni, egyetlen célja volt: megalázni és szégyenbe hozni egy fiatal színésznőt, aki szerinte nem méltó arra, hogy nagy nevekkel szemben Oscar-díjat nyerjen. Pláne egy könnyed vígjátékért, ami eleve értékelhetetlen, és nincs helye olyan elit környezetben, mint az Oscar-díjátadó. (Oscar-szinten a vígjátékokat és a komikus alakításokat sosem tisztelték igazán, és mindig is könnyebb volt és jóval kevésbé kockázatos lélekmardosó, szofisztikált drámákat díjazni, mert azokba mégis milyen bunkó kötne bele, ugyebár). Az akadémia persze tiszta erőből tagadta Reed karaktergyilkos állításait, de az egész ügy addigra már kellőképp eszkalálódott, és mélyen csorbította Tomei győzelmét. „Nagyon bántó volt számomra ez az egész” – reflektált az esetre egy későbbi interjúban a színésznő. „Fiatal színésznő voltam, és nagyon izgatott, de a győzelmem felett sötét fellegek gyűltek.”
Az ominózus eset aztán hosszú éveken át téma maradt, és az emberek hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Tomei a győzelme utáni években mellesleg további két mellékszereplői Oscar-jelölést is kapott – A hálószobában című filmért 2002-ben, majd hét évvel később a Darren Aronofsky-rendezte A pankrátorért. Ja, és a legviccesebb női mellékszereplő kategóriában is jelölték American Comedy Awardra a Beverly Hills csórói című vígjáték-dráma miatt, Tamara Jenkins megformálásáért, 1998-ban. “Vezető színésznő vagyok, aki egy mellékszereplőnői örvénybe keveredett” – vallja a mai napig is magáról, az általános vélekedés sokáig mégis az volt, hogy Tomei valójában nem is tehetséges – pedig szerintem elég ritkán jelölnek valakit háromszor is Oscarra, ha egyébként kegyetlenül rossz.
Ráadásul mindig is tudta, mekkora erőfeszítést igényel igazán jónak lenni, és tudatosan törekedett rá. Szerinte a női szerepek amúgy is általában elég egyszerű és sablonos alapokkal érkeznek a színészhez, a karakterek meg gyakran nincsenek részletesen kidolgozva, inkább csak egy vázlat az egész, egy alapötlet, amely csak néhány kulcsfontosságú vonást mutat meg a személyiségükből vagy a történetükből. Ezért, mondja, ezeket a karaktereket úgy kell életre keltenie, hogy mélyen kibontja azok jellemvonásait és érzelmi rétegeit, hogy végül „egy teljesen kidolgozott személyiség legyen belőlük”.
Na de visszatérve: a kínos Oscar-ügy természetesen rendesen rányomta a bélyegét a színésznő további karrierjére, vagy legalábbis arra, hogy ő hova helyezi benne önmagát. Úgy érezte, ezek után pláne bizonyítania kell: „A vígjátékok miatt úgy gondolták, én csak erre vagyok képes”. A kényszer, hogy meg kell mutatnia, mi minden van benne, végül kifizetődött, és mondhatjuk, hogy azóta generációjának egyik legkitartóbb és legjellegzetesebb színésznőjévé vált, és pont ugyanolyan hiteles tud lenni egy Marvel-filmben May néniként, mint mondjuk egy szokatlan indie-produkcióban, vagy egy drámában, amelyben egyszerre két férfival is szexbe kell bonyolódnia (Mielőtt az ördög rádtalál). A meztelenkedéssel egyébként negyven éves koráig várt, és büszke erre. „Eleinte kétségbeesetten szerettem volna „legitim” színésznő lenni, és aggódtam, hogy nem vesznek majd komolyan. Ráadásul nem vagyok benne biztos, hogy képes lettem volna kezelni érzelmileg vagy pszichológiailag. Örülök, hogy ez később történt – nem csak azért, mert sokat kellett gyakorolnom, hanem határozott szabadságot és önbizalmat is szereztem a testemben, ahogy öregszem” – nyilatkozta egyszer.
Az évek során számos filmben (összesen 94-ben) játszott, a Négy szobában, a Szerencsés balesetekben, a Mi kell a nőnek? című filmben Mel Gibson mellett, a Ki nevel a végén?-ben Jack Nicholsonnal és Adam Sandlerrel (ezt láthatja is nálunk vasárnap délután, 16:10-től a FILM4-en), de színházban is gyakran feltűnik a mai napig is. És azt is megteheti, hogy pihenjen olykor, a Staten Island királya megjelenése után például inkább költözködött, mint játszott volna: „A munka és öröm közötti arány kezdett nagyon a munka felé tolódni. Szerencsés vagyok, hogy megtalálhatom az időt arra, hogy csak magammal foglalkozzak anélkül, hogy a kapitalista nyomás azt mondaná, termelj, termelj, termelj” – mondta erről 2019-ben.
Tomei pályája a hozzá hasonló, általa mindig csodált színésznők – mint Gena Rowlands és Jill Clayburgh – egyedi karrierjéhez hasonlóan alakult, és sosem lehet tudni, hol bukkan fel legközelebb (hamarosan egyébként a You’re Dating a Narcissist! című vígjáték főszereplője lesz). De a színésznő nagy film noir-rajongó is, ezért szívesen kipróbálná magát egy klasszikus femme fatale-szerepben. Álma, hogy eljátssza az olasz színésznőt, Eleonora Dusét, és bemutasson egy történetet a francia színésznővel, Sarah Bernhardttal való rivalizálásáról. „Szeretem az igazán összetett karaktereket, és azokat, akik rendkívül okosak és ravaszak, pedig alábecsülik őket” – vallja. „Mi is ennek a karaktertípusnak a neve? Biztosan van valami commedia dell’arte kifejezés rá, csak most nem jut eszembe”. Hát, akkor nevezzük csak Marisa Tomeinek.
