Oliver Sucks brit neurológus, természettudós, történész és író olyan életet élt, hogy nincs az a cikk, amelyben minden fontos részletre ki lehetne térni anélkül, hogy az olvasó meg ne öregedne közben. Ennek fényében arra jutottam, érdemes inkább az élete azon szegmenseire koncentrálni, amelyek bemutatják, mennyire nem mindennapi személy volt ő. Az első legfontosabb információ (és talán erről ismerik a legtöbben), hogy az ő könyvén alapult az Ébredések című film Robin Williams főszereplésével (őt ihlette Sacks), amely több mint 52 millió dolláros bevételt hozott a készítőknek, és három Oscar-díjra jelölték: legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb férfi főszereplő (Robert De Niro) és legjobb film kategóriában. A könyv az 1920-as évek encephalitis lethargica járványának áldozatait és azok életét mutatja be, a film pedig a maga hollywoodi stílusában dolgozza fel a témát (ráadásul láthatja nálunk vasárnap, 22 órakor a FILM4-en).
Nehéz gyerekkor
Anélkül, hogy mélyen elemeznénk Oliver Sack teljes életrajzát, érdemes említést tenni a gyerekkoráról, mert elég érdekesen alakult az is: Cricklewoodban, Londonban született egy négygyerekes zsidó család legfiatalabb tagjaként. Szülei elismert orvosok voltak, apja, Samuel Sacks litván származású zsidó orvos volt, anyja, Muriel Elsie Landau pedig Anglia első női sebészei közé tartozott. Murielnek tizennyolc (!) testvére volt, így Oliver egy meglehetősen kiterjedt családban nőhetett fel, amelynek tagjai szinte csak okos emberekből álltak, volt köztük több tudós, orvos és neves személyiség, Jonathan Lynn rendező és író például, az izraeli államférfi Abba Eban, vagy a Nobel-díjas Robert Aumann.
1939 decemberében, hatéves korában Olivert és bátyját, Michaelt, a londoni bombázások elől egy internátusba küldték az angliai Midlandsbe, ahol 1943-ig kellett meghúzniuk magukat. Az életük nem volt könnyű: a testvérek szinte kizárólag karórépán és céklán éltek, és az igazgató is egy szadista barom volt (Sacks erről első önéletrajzában, az Uncle Tungsten című könyvében is említést tett). Miután 10 évesen hazatért, nagybátyja, Dave irányítása mellett kezdett komoly érdeklődést mutatni a kémia iránt, és végül amatőr kémikusként is tevékenykedett. Tanulmányait a londoni St Paul’s Schoolban folytatta, ahol életre szóló barátságot kötött Jonathan Miller színházi rendezővel és Eric Korn íróval.
Pilóta akart lenni
Oliver Sacks 1960-ban, a 27. születésnapján elhatározta, hogy új életet kezd, és elhagyta Nagy-Britanniát. Kanadába, Montrealba ment, ahol ellátogatott a Montreali Neurológiai Intézetbe, illetve felkereste a Kanadai Királyi Légierőt (RCAF), ugyanis úgy tervezte, pilótának áll. Azonban az ottani interjúk során kiderült, hogy nemcsak a pilóta pálya iránti érdeklődését nem támogatták, hanem a kutatási munkájával sem voltak túlzottan megelégedve, tekintve, hogy fontos adatokat és pótolhatatlan mintákat vesztett el, így a felettesei arra jutottak, érdemes lenne átgondolnia, valóban ez-e a megfelelő pálya számára. Mivel nem kapott pozitív visszajelzést a karrierjét illetően, arra kérték, vegyen ki néhány hónapot, és gondolja át, merre szeretne továbbmenni. Sacks végül három hónapot Kanadában és a Sziklás-hegységben utazgatva töltött, hogy tisztázza magában a céljait. Az utazásról és annak tapasztalatairól később egy naplóban számolt be, amely Canada: Pause, 1960 címmel jelent meg.
Amerika – drogok, bőrruhák, vérrel kevert tej és súlyemelés
1961-ben az Egyesült Államokba utazott, ahol úgy vetette bele magát Amerikába, mint egy nagy kutya a medencébe. Az érdeklődésétől igencsak elétrő módon, 27 évesen egy amerikaifoci-meccsre is elment (a San Francisco 49ers játszott „a Los Angeles-i Marhasütők vagy valami hasonló csapat” ellen – írta szüleinek egyik levelében), ő viszont hangosan nevetett a látványon, amivel „dühös pillantásokat váltott ki a körülötte ülő komoly emberekből.” Végül kiosont, és átvonult a Golden Gate Parkba, ahol egy szivar és egy jeges Schlitz sör társaságában Machiavelli A fejedelem című művének fordításával töltötte idejét.
San Franciscóban egy életre szóló barátságot kötött a költő Thom Gunn-nal, akinek különösen kedvelte vad képzeletét és tökéletes költői habitusát. UCLA-s évei alatt a Topanga-kanyonban bérelt házat, és igen bohém életet élt: különféle szabadidős drogkísérleteket folytatott (amelyekről később a New Yorker magazinban, valamint Hallucinations című könyvében is írt), és több mint 160 ezer kilométert motorozott bőrruhában. Általában a nyugati parton száguldozott, amivel szép számú gyorshajtási bírságot is sikerült begyűjtenie. Egyszer, amikor kifogyott a motorjából a benzin, szétbontotta a sztetoszkópját, hogy szívószálként használva benzint szívjon át egy másik jármű tartályából.
Lawrence Weschler And How Are You, Dr. Sacks? című életrajzában Sacksot egyik kollégája „mélységesen különc” személyiségként jellemezte. Egy barátja, aki még orvosrezidens korából ismerte, elmesélte, hogy Sacks sokszor feszegetett tabukat, például tejet kevert vérrel, és a hatvanas évek elején gyakran használt LSD-t és amfetamint. Sacks pedig azt vallotta be magáról, hogy első orgazmusát spontán élte át, miközben egy medencében lebegett, majd később, amikor egy férfinak masszázst adott. Gyermekkorában az egyik természetrajzi múzeumban látott állatok (például a sárban fetrengő vízilovak) erotikus fantáziákat ébresztettek benne.
„Gyomorközpontú” embernek írta le magát, vagyis hatalmas étvágya volt, és a legtöbb kórházban, ahol dolgozott, pontosan tudták róla, hogy szeret falatozni a betegek ételeiből. Sokszor küzdött a súlyával, erről önironikusan így írt egyik levelében: „Mellékelek egy képet magamról, amely Monterey-ben készült, amint egy pacifikus lagúnából emelkedem ki, mint egy szőrös és túlsúlyos Vénusz.”
Sacks szenvedélyes súlyemelő is volt, és eléggé komoylan is vette: rendszeresen látogatta a híres Muscle Beach nevű edzőhelyet a kaliforniai Venice Beachen, amely az erőemelők és a testépítők egyik legismertebb találkozóhelye volt. Itt körülbelül 260 kilóval is tudott guggolni – ezen felbuzdulva aztán meg is döntötte a világrekordot, 272 kilós teljesítményével.
Sacks egész életében szinte naponta úszott – úszóbajnok édesapja már csecsemőkorában megtanította. A nyíltvízi úszást preferálta, és amikor a Bronx City Island városrészében lakott, rendszeresen körbeúszta a szigetet, vagy nagy távolságokat úszott oda és vissza. Idővel azonban a kemény edzések rendesen megviselték az ízületeit, amivel egész életében küzdeni kényszerült. Sacks egészsége egyébiránt nemcsak testi, hanem mentális szinten is segítségre szorult: hangulatingadozásai miatt ugyanahhoz a new york-i pszichiáterhez járt hetente kétszer, 49 éven keresztül.
Szerelem, barátság Björkkel, arcvakság, „Mi az a Michael Jackson?”
Sacks sosem nősült meg, és élete nagy részében egyedül élt. Késő időskoráig nem is beszélt nyilvánosan a magánéletéről, a homoszexualitásáról is csak 2015-ben, On the Move: A Life című önéletrajzában tett említést először. Negyvenes éveitől kezdve körülbelül 35 éven át cölibátusban élt, míg 2008-ban barátságot kezdett Bill Hayes íróval, aki egyben a New York Times munkatársa is volt. A barátságuk szép lassan elmélyült, és hosszú távú szerelemmé alakult, amely egészen Sacks haláláig kitartott. Hayes így írt erről 2017-es Insomniac City: New York, Oliver, and Me című emlékiratában: „Rájöttem, hogy nemcsak hogy nem volt kapcsolata, de soha nem vállalta nyilvánosan a melegségét sem. De igazából nem is lett volna oka rá – azt mondta nekem, hogy több mint harmincöt éve nem volt szexuális kapcsolata. Először nem hittem neki; ez a szerzetesi életmód – kizárólag a munkának, az olvasásnak, írásnak, gondolkodásnak szentelve – egyszerre tűnt lenyűgözőnek és felfoghatatlannak. Minden kétséget kizáróan ő volt a legkülönlegesebb ember, akit valaha ismertem, és hamarosan azon kaptam magam, hogy nemcsak hogy szerelmes lettem O-ba, hanem valami sokkal mélyebb érzés is kialakult bennem, amit korábban sosem tapasztaltam. Egyszerűen imádtam őt.”
Egy 2001-es interjúban Sacks megjegyezte, hogy egész életében súlyos félénkséggel küzdött, amit ő betegségnek nevezett, ami gátolta a személyes kapcsolataiban. Úgy vélte, hogy félénksége az arcvaksága (hivatalos nevén prozopagnóziája) miatt alakult ki. Ez a betegség inspirálta az 1985-ben megjelent A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvét (a könyvből Michael Nyman operát írt egyébként). Ez a neurológiai rendellenesség, amelynek súlyosságát és hatását csak középkorúként értette meg teljesen, néha még abban is akadályozta, hogy felismerje saját arcát a tükörben.
„Björk meghívott minket reykjavíki otthonába ebédre – egy rendkívüli délután volt; O fogalmazta meg a legjobban: minden váratlan volt. Két évvel korábban találkoztak, amikor Björk felkérte Olivert, hogy szerepeljen egy BBC-dokumentumfilmben a zenéről, de soha nem töltöttek még együtt időt társasági keretek között. Valójában O szinte semmit sem tudott Björk munkásságáról egészen addig, míg el nem indultunk a látogatásra. Szereztem neki egy DVD-t a videoklipjeivel, és egy gyors „Björk-tanfolyamot” tartottam neki. O az ágy szélén ült, közel a tévéhez, hogy rendesen hallja, és másfél órán át szinte meg sem mozdult, különösen a vizuális megoldások ragadták meg a figyelmét. Arcvaksága miatt – ami miatt nehezen ismerte fel az embereket, akár az utcán, akár a tévében – néha megkérdezte: „Ez most Björk?” vagy „Melyikük Björk?” Az egyik percben hattyúruhában volt, a másikban robotfelszerelésben, és a folyamatos jelmez- és hajváltás teljesen összezavarta O-t, de mélyen lenyűgözte a művészete. Rájöttem, mennyire hasonlítanak egymásra – két intuitív zseni, akik hihetetlenül briliánsak –, miközben annyira valószerűtlen barátoknak tűntek” – írja Hayes a naplójában.
„Nem sokkal New Yorkba költözésem után Michael Jackson meghalt. O azonban nem tudta, ki az a Michael Jackson. „Mi az a Michael Jackson?” – kérdezte másnap, nem azt, hogy ki, hanem azt, hogy mi, ami furcsának, ugyanakkor találónak is tűnt, tekintve, hogy a zseniális énekes mennyire „átalakult” egy idegenszerű lénnyé az évek során. O gyakran mondogatta, hogy fogalma sincs az 1955 utáni popkultúráról, és ebben semmi túlzás nincs. Nem ismerte a popzenét, alig nézett tévét a híreken kívül, nem szerette a kortárs szépirodalmat, és egyáltalán nem érdekelte sem a hírességek világa, sem a hírnév (beleértve a sajátját is). Nem volt számítógépe, soha nem használt e-mailt vagy SMS-t, mindig töltőtollal írt. Nem mintha különösebben büszke lett volna erre, egyáltalán nem. Sőt, ez az ide nem tartozás-érzés csak fokozta a szégyenlősségét. De el kellett ismerni, hogy ízlése, szokásai, életvitele mind egy másik időszakból származtak, és visszavonhatatlanul abban is maradtak” – így Hayes.
Öröksége és halála
„Úgy gondolom, hogy több öröksége is van. Azt hiszem, nyitottá tette a világot és mindannyiunkat a neurodiverzitásról és a neurológiai állapotokról szóló beszélgetésekre, és arra, hogy az emberek miként alkalmazkodnak ezekhez – legyen szó autizmusról, Tourette-szindrómáról vagy vakságról. Csodálatos örökséget hagyott ránk azzal is, ahogy az életvégi betegségekről és a halállal való szembenézésről írt a New York Times hasábjain. Szerintem ez nagyon nagyvonalú és méltóságteljes gesztus volt tőle az utolsó évében. A másik öröksége pedig az, hogy […] a hetvenes éveiben találta meg az új önmagát. Ez számomra rendkívül kedves. 75 évesen megnyitotta a szívét, szerelmes lett, új romantikus és családi életet kezdett valakivel – velem –, és közben továbbra is rendkívül produktívan dolgozott – mindez azt sugallta, hogy az idős kor is lehet kalandos és élvezetes.” – írja Bill Hayes.
Bár élete meghatározó részét az Egyesült Államokban töltötte, Sacks soha nem lett amerikai állampolgár. 2005-ben így nyilatkozott a Guardiannek erről: „1961-ben kinyilvánítottam, hogy amerikai állampolgár akarok lenni, de soha nem jutottam el odáig. Talán a kissé idegen lét érzése miatt. Tetszik a rezidens idegen kifejezés. Pontosan így is érzem magam: szimpatikus, hosszú távú vendég vagyok.”
2006-ban Sacks sugárkezelésen esett át, jobb szeme uveális melanómája miatt. A kezelés következtében elvesztette a térlátását, és végül teljesen megvakult a jobb szemére, erről egy cikkben és később The Mind’s Eye című könyvében is beszámolt. 2015 januárjában felfedezték, hogy a szemében lévő tumor áttétet képzett a májában, ekkor maximum másfél évet jósoltak neki. Sacks, tekintve, hogy több rokona is szenvedett a kemoterápia súlyos mellékhatásaitól rákos betegként, nem akart igénybe venni ilyen drasztikus kezelést, és azt mondta, hogy szeretné inkább az előtte álló időt a lehető leggazdagabban, legmélyebben és leghasznosabban megélni. „Azt szeretném, és abban reménykedem, hogy ebben az időben elmélyíthetem a barátságaimat, elbúcsúzhatok azoktól, akiket szeretek, többet írhatok, utazhatok, ha lesz hozzá erőm, és új szintekre érhetek az élet megértésében és a belátásban.” Sacks 2015. augusztus 30-án, 82 évesen, manhattani otthonában hunyt el szerelme és közeli barátai körében.
