Damien Chazelle már 24 évesen bebizonyította, hogy két dologhoz ért igazán: a zenéhez és a filmekhez. Az, hogy előbbivel milyen különleges kapcsolatot ápol, élete első nagyjátékfilmjének, a Guy and Madeline on a Park Benchnek rendezése során ki is derült elég hamar, pedig az még csak az egyetemi szakdolgozata volt. A fekete-fehér musicalt, amely kétségtelenül megalapozta Chazelle sajátos stílusát, a jazz lengi körül, miközben rajta keresztül egy trombitás és két nő szerelmi történetét ismerhetjük meg. A film a Tribeca Filmfesztiválon debütált, ahol több díjat is nyert, és elképesztő kritikai elismerést aratott. A mellékelt ábra alapján kijelenthetjük, hogy nemcsak egyszerű szárnypróbálgatása volt ez Chazelle-nek, hanem elindította egy olyan úton, amely az egész eddigi karrierjét meghatározta.
Miután elvégezte az egyetemet, Los Angelesbe költözött, hogy támogatókat találjon zenés-romantikus drámájához, a Kaliforniai álom című filmhez. Eleinte szabadúszó forgatókönyvíróként dolgozott, és olyan filmeken dolgozott, mint a The Last Exorcism második része és a Hibátlan előadás, majd felkérték, hogy írja át a Cloverfield Lane 10 forgatókönyvének egyik változatát. Itt rendezőként is szóba került, de végül úgy döntött, hogy valami másra vágyik, ezért megrendezte a Whiplash-t. És ez volt a következő, igazán nagy dobása, amellyel az egész szakma megismerhette Damien Chazelle nevét.
A film, amely először egy 18 perces rövidfilmként készült el, egy fiatal dobos, Andrew Neyman (Miles Teller) és a kegyetlen zenekari vezető, Terence Fletcher (J.K. Simmons) romboló kapcsolatát mutatja be (itt részletesebben is írunk erről). A történet részben Chazelle középiskolai élményeiből merít (ezért sokáig meg sem akarta mutatni a forgatókönyvet senkinek, túl személyesnek érezte), és kegyetlenül őszinte módon ábrázolja, milyen ára van annak, ha valaki a legjobb akar lenni abban, amit szeret – anélkül, hogy a körülmények hatására egy életre meggyűlölné az egészet. A film ötszörös Oscar-jelölést kapott (köztük a legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv és legjobb férfi mellékszereplő kategóriában), ezek közül hármat meg is nyert: legjobb vágás, legjobb hangkeverés és legjobb férfi mellékszereplő (J.K. Simmons). (Nálunk pedig épp ma láthatja 21:50-kor a FILM4-en).
A Whiplash sikerének köszönhetően Chazelle-nek lehetősége adódott támogatókat találni a Kaliforniai álomhoz, amely 2016 augusztusában nyitotta meg a Velencei Nemzetközi Filmfesztivált, és nemcsak a közönség, hanem a kritikusok körében is óriási sikert aratott. Amikor megkérdezték a rendezőt, hogy mit jelentett számára a film, azt mondta, „megindít, hogy találkozhatsz valakivel, aki segít, hogy azzá válj, akivé mindig is szerettél volna, de végül ezt az utat egyedül kell bejárnod”. A klasszikus hollywoodi musicalek és Jacques Demy munkái előtt tisztelgő alkotás elegánsan követi ezt a koncepciót (meg is ríkatja vele a közönségét), ráadásul olyan nevekkel operál, akik ha akarták volna, sem ronthatták volna el a filmet. A történet ugyanis Ryan Goslingot és Emma Stone-t (Sebastiant és Miát) hozza össze egy jazz-zongorista és egy színésznő történetében, akik között a művészet és a romantika között húzódó feszültség kellemetlenül kiélezetté válik, és azt az örök kérdést feszegeti: mi történik, ha valaki úgy dönt, hogy az álmait követi a szíve helyett?
A Kaliforniai álom több mint 340 millió dollárt hozott, és hét Golden Globe-díjat nyert, köztük a legjobb rendezőnek járót is, továbbá 14 Oscarra jelölték, ami a mai napig is rekordnak számít (a Titanicot is leelőzte vele, hoppá!). Chazelle ezek közül elnyerte a legjobb rendező díját, ami azért is különleges, mert akkor még csak 32 éves volt, így a valaha volt legfiatalabb győztessé vált az Oscar történetében. (A film koncertváltozata 2017 óta járja a világot, és elvileg valamikor a Broadway-en is be fogják mutatni).
Nem sokkal később, 2018-ban aztán egy kicsit elfordult a tőle megszokott zenés témától, és a fiatal rendező valami egészen újba vágta a fejszéjét – de az érzelmi hullámvölgyeket és a fájdalmas belső küzdelmet ebben is sikerült megmutatnia. Az első ember Neil Armstrong történetét mutatja be úgy, hogy rávilágít: a Holdra szállás nem csupán technológiai küzdelem volt, hanem egy mély, igazán emberi, belső vívódás is egyúttal. Ahogy a Kaliforniai álomban, úgy ebben is Ryan Gosling játssza a főszerepet, rajta keresztül azonban nemcsak egy kiváló szakmai kvalitásokkal bíró űrhajósként ismerhetjük meg őt, hanem gyászoló apaként is, aki elvesztette a kislányát, és ezzel a fájdalommal próbál megbirkózni, miközben a történelem egyik leghatalmasabb lépésére készül. A film (mondhatjuk, hogy Chazelle-nél ez már kötelező elem) négy Oscar-jelölést kapott, és a legjobb vizuális effektusok kategóriában díjat is nyert. A kritikusok ki is emelték, hogy a rendező egészen érzékeny és precíz módon, rendkívül újszerűen nyúlt az űrkutatás filmes ábrázolásához, és hogy (ahogy a New Yorker fogalmaz) „zseniálisan mutatta be annak hétköznapi, mégis félelmetes mivoltát”, továbbá (és ezt már a Wall Street Journal emelte ki), „nemcsak életrajzi, hanem személyes történet is ez, amely az álom és a valóság határán mozog”.
Az apró, de sikeres kitekintés után Chazelle visszatért a zene világához, és 2020-ban előrukkolt The Eddy című minisorozatával, amely Párizsban játszódik, és egy jazzklub tulajdonosának életét követi nyomon. A nyolc részből álló sorozat főszereplői André Holland és Joanna Kulig, a történet írója Jack Thorne, a zenét pedig a Grammy-díjas Glen Ballard készítette. Bár a sorozat vegyes kritikákat kapott, Chazelle kreatív vezetése a jazz és a történet érzelmi rétegeit összekapcsolva újra bebizonyította, hogy a zenéről mindig is érdemes lesz beszélni.
2022-ben aztán jött a Margot Robbie és Brad Pitt főszereplésével készült Babylon című film, amely az 1920-as évek Hollywoodjában, a némafilmkorszak vége és a hangosfilm megjelenése közötti kaotikus időszakban játszódik. Szomorú és meglepő fordulat, hogy Chazelle korábbi munkái és a két nagy nevű színész jelenléte ellenére a film elképesztő bukás lett – a belefektetett 80 millió dollárból mindössze 4,5 millió dollár jött vissza a premier után, és a kritikusokat is jelentősen megosztotta. Míg a New York Times azt írta, hogy „hiányzik belőle a némafilm korszakának művészi varázsa”, addig a Wall Street Journal egyenesen az év egyik „legambiciózusabb és leglenyűgözőbb munkájának” nevezte Chazelle és felesége közös alkotását (Olivia Hamilton producerként dolgozott a filmen).
Chazelle legközelebb íróként működik közre a The Claim című thrillerben, amelynek a sztorijáról egyelőre annyit lehet tudni, hogy egy egyedülálló apának elrabolják a lányát, akit ugyan sikerül felkutatnia, viszont az elrabló pár azt állítja, hogy a lány bizony az övék. Hogy rendezőként mikor és mivel rukkol elő újra, még rejtély, de Chazelle múltjából kiindulva tuti, hogy olyan történetre számíthatunk, amely megmutatja, hogy az álmokért folytatott küzdelem ritkán végződik happy enddel – vagy ha mégis, azért nagy árat kell fizetni.
