Péntek este 8 órától tekintheti meg a Számos pasas című filmet a FILM4-en, amelynek története arról szól, hogy az életében megrekedt Ally (Anna Faris) totál pánikba esik, amikor egy magazinból megtudja, hogy egy átlagos amerikai nő úgy nagyjából tíz és fél férfival fekszik le élete során (ő már majdnem ennek a duplájánál tart), és aki eléri a húszat, az vélhetően már soha nem fogja megtalálni az igazit. Mivel a Marie Claire nyilván egy tudományos szaklap, amelynek illik hinni ilyen kényes kérdésekben (is), ezért Ally úgy határoz, hogy istentelenül jóképű szomszédja, Colin (Chris Evans) segítségével felkeresi az összes ex-pasiját, hátha valamelyikkel újra összejöhet, és akkor megússza, hogy túllépjen a húsz férfin, ami örök egyedüllétre kárhoztatná.
Az ilyen filmekre szokták azt a fájóan klisés fordulatot használni, hogy „igazi hamisítatlan komédia”, ami viszont végeredményben itt meg is állja a helyét, sőt, mondhatjuk, hogy az előző évtized utolsó olyan romantikus vígjátékainak egyike, amelyeket a nagy hollywoodi stúdiók jelentős költségvetéssel és ismert nevek bevonásával készítettek el, mielőtt a műfaj a szakadék szélére sodródott volna. Emellett egy kiváló korrajz is, elvégre 2011-ben még bőven lehetett egy filmet arra az alapvetésre építeni, hogy egy nő nyomtatott magazint olvasva jut sorsfordító következtetésekre az életére vonatkozóan; és hát akkoriban még a nemek közötti egyenlőtlenségből sem nagyon csinált ügyet senki – márpedig ebben azért akadnak erre utaló jelek rendesen.
Kétségtelen, hogy lennének páran, akik felhúznák a szemöldöküket, ha a Számos pasas ma készült volna el, és nem is feltétlenül a forgatókönyv miatt, amelyet akár egy algoritmus majombarátja is írhatott volna – sokkal inkább azért, mert egészen máshogy közelíti meg a nők és a szex témáját, mint ahogy azt az utóbbi pár évben megszokhattuk. Gyakorlatilag testközelből láthatjuk azt a hamvában holt próbálkozást, amikor a szexizmus megpróbál a nőknek kedvező módon píszívé alakulni, de aztán mégsem sikerül neki.
Merthogy a film pontosan ezen dolgozott, a gond csak az volt, hogy ugyanakkor masszívan meg akart felelni a korszak elvárásainak és a férfi közönség igényeinek is, ezek viszont egyszerűen nem fértek meg egymás mellett. Vagy nem tudták, hogy csinálják jól. Az eredeti szándék (ami valahol azért értékelendő) az volt, hogy készítenek egy szex-pozitív romantikus vígjátékot, amely a korszak steril és tökéletes nőideáljaival ellentétben a Bridget Jones-os különc, bohókás, esetlen női vonalat erősíti, és azt a gondolatot, hogy ezeket a nőket nem szabad elítélni azért, ha kettőnél több férfival volt dolguk, és a pasikat sem kellene éltetni ugyanezért. Allynek van is egy erre utaló mondata a filmben, hogyaszondja „munkanélküli ribanc vagyok, aki húsz pasival feküdt le, és olyan valakit akarok, aki ezt értékelni tudja bennem”. Persze lesz is, aki értékeli: jól sejti, Colinnal (aki nagy nőcsábász hírében áll természetesen) összejönnek a végén, ő pedig Ally ledér(nek számító) természete ellenére sem ítélkezik a nő fölött. Ehhez képest a színészeknek végül egy rakás olyan kompromisszumot kellett meghozniuk, amelyek végeredményben gyengítették a történet valódi üzenetét.
Nem véletlen, hogy amikor naivan beleugrott a munkába a film társproducereként is tevékenykedő Anna Faris, szerette volna, ha a karaktere egy bohém, laza, könnyed ruhákat viselő, átlagos csaj lesz, aki véletlenül sem felel meg a hollywoodi szépségideálnak. Ezzel szemben a stúdió szigorúan ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy Allynek egy magas sarkú cipőben rohangáló, ultravékony, kikent-kifent cicababának kell lennie. Ehhez viszont Farisnak iszonyú sokat kellett fogynia, edzenie, és gyakorlatilag pulykaszeleteken és répán élt, hogy hozza a számára kényelmetlen és az elveivel ütköző csinicsaj karakterét. „Még mindig zavar” – nyilatkozta a film bemutatója előtt a New Yorker-nek, majd hozzátette: „Mégis miért visene Ally Prada cipőt, amikor még munkája sincs?” Az egészben ráadásul az a legabszurdabb, hogy Ally ugyan külsőleg megfelelt az elvárásoknak, a személyisége viszont kicsit sem volt összhangban vele, ami újabb példa arra, hogy a koncepció és a megvalósítás mennyire távol állt egymástól a gyakorlatban.
És nem ez volt az egyetlen szexista döntés a készítők részéről, amelyek tükrözhették a korszak kettős mércéjét. Faris egy interjúban felidézett egy jelenetet (ami csak a bővített verzióban látható, de abban azért benne hagyták), amelyet kifejezetten azért forgattak újra, hogy több legyen a szex. „A stúdióvezető gyakorlatilag azt mondta, hogy tegyünk ciciket is a filmbe” – emlékezett vissza a színésznő, aki hozzátette, hogy annyira nyilvánvalóan a mellek mutogatására ment ki a játék, hogy „amikor az arcom elé került, annyit mondtam, ’cicik!’, hogy érzékeltessem, mit is csinálunk”.
Még maga a rendező, Mark Mylod is elismerte, hogy vannak a filmnek ilyen jellegű hibái: „Az egész folyamat kétségbeejtően szexista. De hát ez van” – összegezte egy interjúban, ami különösen erős megjegyzés egy olyan alkotótól, aki a Törtetők egyik társproducereként éveken át nyakig volt a szórakoztatóipar felszínes, férfiközpontú, szexista aspektusait bemutató sorozatban.
Ha viszont képesek vagyunk elvonatkoztatni mindezektől, továbbá helyén (és idején) kezeljük a filmet, akkor valójában egy rendkívül szórakoztató másfél órában lesz részünk. Ehhez persze kell azért a remek mellékszereplő-gárda (Zachary Quinto, Joel McHale, Andy Samberg, Chris Pratt és Martin Freeman), meg persze Anna Faris és Chris Evans párosa, akik kellően viccesek, könnyedek, és a forgatás során nagyon jó barátságba keveredtek egymással, a köztük lévő összhang pedig a vásznon is érzékelhetővé vált. Olyannyira, hogy Evans parádésan egyensúlyozta Faris olykor totál elmebajos reakcióit és eltúlzott bohóckodását, ami szerencsésen megelőzte, hogy a film végül önmaga paródiájává váljon. Szóval ne feledje: Számos pasas, péntek este 8 óra, FILM4!
