Ma 14:40-kor adjuk a Karácsony egy ír kastélyban című filmet a FILM4-en. Történetünk főszereplője Brooke Bennett (Lacey Chabert), aki testvérével, Margot-val (Ali Hardiman) egy saját rendezvényszervező cégről ábrándozik. Ám a várt szakmai csúcs helyett mélypontra kerülnek, és a cég, amelynek felszolgálóként dolgoznak, kirúgja őket. Ez többek közt azt eredményezi, hogy a karácsonyi időszakra munka nélkül, viszont temérdek szabadidővel maradnak. Mit is tehetnének?
A két testvér arra jut, hogy így már semminek semmi értelme, tehát az összes megtakarításukból el kell utazni Írországba. Azért pont oda, mert a közelmúltban elhunyt édesapjuk élete utolsó időszakában kiderítette, hogy igazából őt örökbe fogadták, és vér szerinti családja a szigetországhoz köti. A gondolatot tett követi, Írországban pedig a két Bennett (próbáljunk elvonatkoztatni a Büszkeség és balítélettől) megismeri Aiden Hartot, akiről kiderül, hogy ő volna Glaslough earlje. (Lehetne a valóságban is, de ilyen earl nincsen, ilyenek vannak és voltak.) Csak éppen kedve nincsen hozzá, mert nem olyan méltó rá, mint édesapja, a néhai volt.
Így hát Aiden uraság a lázadás egy különös formáját választja, és építészként dolgozva utazgat a világban, hogy így kerülje el a rá váró életvitelt. Neki is van egy testvére, Siobhan, aki a családi kastély ügyeit intézi, bár az már hotelként használatos, illetve turistalátványosság. Nagy szükségük volna pénzre, mert egy óriási vihar alapjaiban rengette meg a kápolnát, ezért remélik, hogy a nagyszabású karácsonyi jótékonysági gála bevétele majd finanszírozza a helyreállítást. Na de vajon ki fogja megszervezni?
Ezt a bizonyára nyomasztó, és számtalan bonyodalomhoz vezető kérdést meg is spóroljuk magunknak, mert kiderül a filmből. Tegyünk fel inkább egy másikat: hogy miért olyan fontos az amerikai állampolgároknak az, milyen származásúak, azon kívül persze, hogy az Egyesült Államokban születtek és élnek? Ez a kérdés ugyanis rendre felmerül, mármint a származásé, vagyis, hogy milyen a heritage-ünk, milyen örökséget viszünk magunkkal az életben.
„Egy nemzet vagy közösség öröksége központi szerepet tölt be az identitásában, amely folyamatosan változik az idő előrehaladásával, a népmozgással, illetve a művészet és a technológia fejlődésével. A természetes és kulturális örökséget, amelyet történelmi helyek, szobrok, tárgyak, műalkotások, népművészet, tudás és tájak formájában tudhatunk magunkénak, meg kell őriznünk, tanulmányoznunk kell, megérteni és megosztani egymással, hogy fennmaradjon” – írja például az illetékes amerikai minisztérium a saját oldalán, és ez a maga hivatalosságában is elég jó iránymutatás ahhoz, merrefelé érdemes kapirgálni az igazság magvai után. Ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk, tudnunk kell, honnan jöttünk, ezzel jó esetben minden ember szembesül, amíg felnő. Aztán persze eldönti, mit is kezd ezzel az örökséggel, de az már más kérdés.
Az olyan országokban, ahová a lakosság jelentős része jól egy vagy több körülhatárolható időszakban vándorolt vagy hurcoltatott be (Egyesült Államok, Ausztrália) , talán azért olyan jelentős ez a kérdés, mert önmagában az ottlét még nem magyarázza meg, kik ők, milyen kulturális háttérrel léteznek a világban. Nekünk itt Európában ilyen szempontból könnyebb a helyzetünk, hiszen leszámítva kisebb-nagyobb népességmozgásokat, azért aki itt van, az viszonylag stabilan van itt egy ideje – ha nem számoljuk a különféle diktatúrák okozta tragédiákat a XX. századi történelemben, amely természetesen egészen más megvilágításba helyezi az örökség, hagyományok és származás kérdéseit.
De a származás kérdése bizonyára örökre az amerikai könnyedfilm-gyártás része lesz – kiváló dramaturgiai elem, önkéntes és önkéntelen cselekvések könnyen azonosítható mozgatórugója, és az elfogadás megnyugtató érzését kínálja minden alkalommal, amikor a főhősről kiderül, hogy nem is volt vele igazából semmi baj, csak ír, skót, vagy éppen piréz.
