Dana sikeres újságíró, és épp egy olyan cikken dolgozik, amellyel lehetősége adódik tönkretenni egy egész vállalatot. Nem kis feladat ez, nem is szívesen szakítja meg azzal, hogy jógaelvonulásra menjen egy barátjával, de hát nincs mit tenni, így alakult, ki van fizetve. Aztán nem is bánja meg: a kurzuson ugyanis találkozik egy rendkívül rejtélyes illetővel, akivel hamar egy hullámhosszra kerülnek, Danát azonban aggodalommal tölti el, hogy úgy érzi, a férfinak valamilyen módon köze van a cikkében szereplő vállalathoz. Röviden erről szól a Jógavarázs című amerikai romantikus film, amelyet szombaton 19:00-kor meg is tekinthet nálunk a STORY4-en.
Gondoltam, Dana jógaelvonulása kapcsán írok egy hívogató cikket a manapság oly nagy divatnak örvendő elvonuláskultuszról, de ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, arra jutottam, hogy inkább nem teszem. Mégpedig azért nem, mert fizikai fájdalmat jelentene méltatnom egy olyan jelenséget, amely úgy kínál megoldást a társadalom égető, személyes problémáira (mint a kiégés, a krónikus fáradtság, a stressz vagy a magány), hogy közben azt sugallja: ha nem költöm el az isten pénzét is erre, ha nem vonulok el (vagy csak igazi nincstelen módjára maximum egy erdőbe megyek kirándulni, esetleg sátrazok egyet egy tó partján), akkor egész egyszerűen nem törődöm magammal igazán, és ezzel legrosszabb esetben még ki is nyírom magam.
Fölösleges belemenni abba, hogy egyes reklámtevékenységek milyen károkat tudnak okozni, de amikor egy wellnessközpont úgy próbálja eladni az amúgy luxusárú nyaralásait, hogy az „elvonulás” vagy a „testi-lelki tisztítókúra” spirituális hangulatot árasztó marketingdumájával kecsegtet, és azzal, hogy ha őket választom, amellett, hogy egy életre megszabadulok minden kellemetlenségtől és a testemben felhalmozódott „civilizációs méreganyagtól”, még fantasztikus közösségi élményekkel is gazdagodom (amivel otthon, vagy a barátaim körében nyilván nem tudnék), azért felgyullad a fejem fölött a vészjelző lámpa, és elgondolkodom: komolyan? Tényleg erre van szükség egy kiegyensúlyozott élethez?
Mondjuk, ha abból indulunk ki, hogy az a közösségi élmény, amelyet ezek a programok ígérnek, inkább elszigetel egy szűk réteget, mintsem valódi közösséget teremtene, akkor az „elvonulás” szó ebben a kontextusban kifejezetten találónak tűnik. Gondoljunk csak bele: a szervezők gyakran azt hirdetik, hogy ezek az események segítenek az embereknek kapcsolódni egymáshoz, megosztani az élményeiket, hogy aztán egy igazán támogató közösség részévé válhassanak (végre), azt viszont már elfelejtik hozzátenni, hogy ez a fene nagy együttlétezés általában a tartózkodás egy hete után mint a kámfor, tűnik el.
A probléma ráadásul az, hogy ezek a közösségek kizárólag azok számára elérhetők, akik megengedhetik maguknak a borsos árú részvételt, ami azt eredményezi, hogy egy kiváltságos csoport teljes kényelemben, mosolyogva vonulhat ki a társadalom valóságából – anélkül, hogy az „alsóbb rétegekkel” érintkeznie kellene. Végeredményben tehát az ilyen elvonulások véletlenül sem a társadalom közös fejlődését vagy annak jólétét szolgálják, hanem egyszerűen csak tovább mélyítik az egyenlőtlenségeket, hiszen pontosan azokat zárják ki belőlük, akiknek ugyanannyi szükségük lenne a pihenésre és az öngondoskodásra, mint azoknak, akiknek van erre félretett tartalékuk (minimum 700 ezer forint, merthogy ennyinél kezdődik egy egyhetes elvonulás még Magyarországon is).
És most nem arról beszélek, hogy milyen hallatlan, ha valaki képes kicsengetni ezért ennyi pénzt, hanem arról a szomorú valóságról, hogy az évek során szép lassan kiépült egy elképesztően magas gazdasági értékkel bíró iparág (becslések szerint a wellnessipar 1,4 billió!!! dollárt termel majd 2027-re), amely miközben az egyén jóllétéért aggodalmaskodik látványosan, spirituális filozófiának álcázza a tevékenységét, és valójában maga hozza létre és tartja fenn a strukturális egyenlőtlenségeket.
Hálistennek vannak már kezdeményezések ennek megoldására, Tricia Hersey, a The Nap Ministry alapítója például az öngondoskodást a kapitalista kizsákmányolás elleni eszközként értelmezi, és arra buzdít, hogy a pihenést ne fogyasztói termékként kezeljük, hanem alapvető emberi jogként. Tehát, ha ezek a cégek valóban törődni akarnak a közösségekkel és a lelki egészséggel, bizonyítsák be, és árazzák be úgy, hogy az ne csak a kiváltságosok, hanem mindenki számára elérhető legyen. Persze ez közel sem azt jelenti, hogy az ember ne utazzon wellness-szállodába 700 ezer forintért vagy többért, csupán az a lényeg, hogy akkor nevezzük nevén a dolgokat, és a luxusnyaralást hívjuk nyugodtan luxusnyaralásnak – senki sem fog megsértődni rajta.
