Már több mint 28 éve, hogy bemutatták Jon Amiel Az ember, aki túl keveset tudott (szombat, 20:00, FILM4) című filmjét, amely a politikai avíttsága ellenére még ugyanannyira szórakoztató, mint annak idején volt. A Robert Farrar Watch That Man című regényén alapuló kémtörténet-paródiában Bill Murray alakítja a szerencsétlenkedő amerikai Wallace Ritchie-t, aki gondol egyet, és hívás nélkül Londonba utazik, hogy jól menő üzletember testvérével töltsön néhány napot. James (Peter Gallagher) azonban túlságosan elfoglalt ehhez (vagy csak baromira nem kíváncsi a bátyjára), ezért ahelyett, hogy kibírna vele pár órát, inkább beíratja egy Theatre of Life című interaktív színházi előadásra, amelynek az a lényege, hogy a résztvevő kap egy telefonhívást egy nyilvános fülkéből, ahol utasításokkal látják el, amelyeket követve egy izgalmas előadás szereplőjévé válik. Csakhogy az esetlen Wallace természetesen rosszkor veszi fel azt a bizonyos telefont, így tudtán kívül egy nagyon is valós összeesküvés kellős közepébe csöppen, amelynek egyetlen célja van: a hidegháború újjáélesztése.
Noha Wallace eredetileg egy tipikus bizonytalan átlagember, az események hatására mégis elképesztő személyiségfejlődésen megy keresztül: a bátorsága megnő (mondjuk főleg azért, mert fogalma sincs a körülötte zajló veszélyektől), magabiztos lesz, gonoszokat likvidál, bombát hatástalanít, megmenti a világot, sőt, még egy escortlány (Joanne Whalley) fejét is elcsavarja – akárcsak egy igazi, vérbeli kém. Wallace egy idiótából lett zseni, aki vakmerően botladozik végig életveszélyes helyzeteken, miközben akaratlanul is valóra váltja a régi kérdést: mit tennél, ha biztosan tudnád, hogy nem bukhatsz el?
A helyzetek, amelyekbe belekeveredik, sokszor egészen abszurd, a burleszk-korszak jegyeit idéző pillanatokat eredményeznek, ugyanakkor maga a film mégis inkább a görög tragédiákra jellemző drámai iróniára építkezik – vagyis, amikor a közönség jobban érti egy szereplő szavainak vagy cselekedeteinek jelentőségét, mint ő maga. Ez egy gyakran használt filmes eszköz manapság, főleg szituációs komédiákban alkalmazzák, tudja, amikor az egyik szereplő mondjuk arról beszél, hogy szomorú, amiért el kellett temetnie a vadászgörényét, miután átment rajta egy úthenger, a másik viszont azt hiszi, hogy a reggeli tojásrántottájáról beszél – az ilyenek persze aztán nem várt, de annál nevetségesebb félreértéseket okoznak, amelyek nyilván nekünk, nézőknek viccesek, mert mi vagyunk azok, akik látjuk a teljes képet, a karakterek viszont nem. Persze simán túl lehet tolni ezt a technikát, de ha jól csinálják, abszolút működik.
A férfi, aki túl keveset tudott Bill Murray karrierjének egy olyan időszakában jelent meg, amikor már túl volt élete legnagyobb főszerepein (mint a magabiztos Dr. Peter Venkman a Szellemirtók 1983-as első és 1989-es második részében vagy az arrogáns meteorológus, Phil Connors a Idétlen időkig-ből), és közvetlen azelőtt, hogy Wes Anderson kedvenc színészévé vált volna (közös munkájuk egy évvel később, 1998-ban, az Okostojással kezdődött), illetve hogy eljátszotta volna az életunt Bob figuráját az Elveszett jelentésben. Szóval az 1997-es év mondhatjuk, hogy egy átmeneti időszak volt a színész életében, ami egyes kritikusok szerint a játékán is érezhető volt.
A film mind kritikailag, mind pénzügyileg megbukott (közel 7 millió dolláros veszteséget termelt), a Guardian kritikusa, Roger Ebert pedig azt kifogásolta, hogy a film kétségbeesetten próbál vicces lenni, de túlzásokba esik, és nem sikerül neki. Ahogy azt is negatívumként rója föl, hogy olyan dolgokat is érzékelünk a filmben, amelyek nincsenek szem előtt – ami számomra viszont teljesen érthetetlen, mert ez nagyjából bármilyen filmre igaz az Enter the Voidon kívül, amelynek a kilencven százalékában a főszereplő szemével látjuk a világot. Ebert szerint Bill Murray humora leginkább akkor működik jól, ha van valami vagy valaki, akihez viszonyulhat, akire reagálhat.
Ő, állítja, nem egy klasszikus, bohózatba illő komikus, aki önmagában is vicces helyzeteket teremt, hanem inkább egy „reakciójátékos”, vagyis olyan színész, aki más karakterekkel vagy a környezetével való interakcióiból hoz létre humort. Viszont, mondja Ebert, itt Murray van a középpontban, és az egész film úgy van megírva, mintha minden más karakter csak azért létezne, hogy az ő félreértései működjenek. Mintha egy kirakós játék darabjai lennének: minden tökéletesen illeszkedik a félreértés-komédiába, de ettől az egész mesterségesnek és kiszámítottnak érződik, nem pedig természetesen viccesnek. Ez persze már csak ízlés kérdése. Szerintem azonban a film, akármit is mond Robert Ebert, igenis szórakoztató. És igen, tény, hogy nem elegáns a humora, nem szellemesen csavaros, és nem olyasmi, amit csak a beavatottak értenek – hanem egyszerűen csak… vicces. És ez a lényeg, nem?
