Itt az ideje a coming outnak: sosem szerettem Adam Sandler filmjeit (idétlen vígjátékok), meg úgy egyáltalán, a műfajt, amiben alkot (idétlen vígjátékok), pláne nem a szerepeket, amiket kitalál magának (idétlen vígjátékhősök). És mindezt nem valami látatlanban utálkozós sznobság mondatja velem, mert isten látja lelkem, rendkívül szar filmekért meg sorozatokért is képes vagyok rajongani, hanem mert annak idején különféle, máig rejtelmes okokból, megnéztem párat. Az Apafej már majdnem megingatott a hitemben, abban már mintha majdnem lett volna valami, de a Sandler-apostolok őszinte érzelmektől fűtött hitvallását akkor se értettem.
Annyit mondjuk kikövetkeztettem belőlük, hogy Sandler filmjeit általában a könnyű szórakozásra vágyók szokták szeretni, akiknek jólesik egy jószívű, de fura helyzetekbe keveredő fickó kalandjait nézni, és nem zavarják őket mondjuk a fingós viccek, meg a helyzetkomikumra építő humor. Szóval senki sem vádolhat pozitív elfogódottsággal, mindezt csak ennek tisztázására írtam le, ráadásul kollégáim azóta felvilágosítottak, hogy túl korán adtam fel, és az azóta több drámai szerepben bizonyított Sandler és köztem mégiscsak lehetett volna valami egészséges érzelmi viszonyulás, ha nem akadok fenn az idétlen vígjátékokon.
„Ha kell egy nagyon vicces zsidó férfi egy filmben, Adam Sandlert dobja ki a stúdiók titkos listáit tartalmazó számítógép. Sandlert jómagam is elkönyveltem a vicces középkorú csávónak, pedig vannak baromi jó alakításai is. A Meyerowitz-történetekben vagy a Csiszolatlan gyémántban egy olyan oldalát mutatja meg, amit egyébként szívesen rejt a poénos apuka álarca mögé. Az impulzív, szerencsejáték-függő ékszerész, aki a helyi gyémántkereskedőkkel seftel szerepe annyira más volt, mint amit megszoktunk tőle, hogy láthatóan a kritikusok is megdöbbentek. Remélem azóta átkerült a neve a képes komoly szerepeket eljátszani nagyon jól – fakkba a neve, mert megérdemli” – véli Zsuzsa kolléganő.
Na most a Kótyagos szerelem (február 24., 20:00, FILM4) pont egy ilyen komolyabb darab.
A történet eleve kicsit mélyebbre nyúlik, mint egy huszadik romantikus vígjáték: Sandler egy Barry Egan nevű férfit játszik benne, akinek a hat nővére nem szeretetteljes családi közeget, hanem olyan lidércnyomást biztosít, amelyben esélye sincs normális emberi kapcsolatok kialakítására. Egyébként van egy saját cége, megáll a saját lábán, éppen csak képtelen társasági lény módjára viselkedni, pedig pont annyira vágyik mondjuk a szerelemre, mint más. Érzelmi élete végül két szálon is érdekesen alakul: egyrészt az egyik tesója kolléganője, Lena kinézi magának, és kezd is alakulni valami, másrészt egy telefonszex-szolgáltatóval kerül egyre mélyebb, de kizárólag hangalapú kapcsolatba, hogy aztán ez a csavaros helyzet is valami egészen másba forduljon át. Lesz itt emberkedés, üldözés, baleset, bűnök megvallása és minden egyéb, ami a komfortzónán kívül történik, meg rengeteg ételkupon.
Sok mindent megmagyaráz, ha tudjuk, hogy a Kótyagos szerelmet Paul Thomas Anderson rendezte, meg is kapta érte a legjobb rendezésnek járó Arany Pálmát Cannes-ban. Miután 1999-ben kijött a Magnólia című filmje, kitalálta, hogy most valami egészen újba fog, és forgat egy szigorúan másfél órás romantikus filmet, és feltétlenül Sandlert akarta hozzá, mert minden filmjét szerette. „Mindig megnevettetett, megért engem, akartam tőle valamit”- foglalta egyszer össze az érzéseit. Szóval eleve rá gondolva írta meg a filmet, illetve azt is tudta, hogy a Lena nevű karaktert Emily Watson fogja játszani.
A művészi vízió megvalósulása egy olyan Adam Sandler-film lett, ami nem tipikus Adam Sandler-vígjáték, de benne van az a könnyedség, amit az a színés intézményesült karaktere egy mélyebb sztorinak is adni tud. Nagyon átgondolt a filmzene is, figyelemreméltó az operatőri munka, és egészen szép művészfilmes hangulata van számos pillanatnak. Sajnos ez a sok jó dolog a mozipénztáraknál nem manifesztálódott sikerben, de még jó, hogy ott a tévé, abban meg lehet nézni. Nézzük meg együtt!
Tudják mit, lehet, hogy nem is utálom annyira Adam Sandlert. És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy a kollégáim azóta is ilyeneket írogatnak, mint Viki: „Adam Sandler a karrierje kilencven százalékában az idiotikus poénjaiból élt, ami legtöbbször működött (kivéve, amikor túltolta, és nagyon, nem, mint a Sátánkában vagy a Jack és Jillben), de egy idő után elkezdett látszani rajta, hogy a hülyeség mögött érzések és valódi tehetség is lapul. Ahogy Zsuzsa mondja, a Csiszolatlan gyémántban több volt mint fantasztikus, de szerintem a magasabb szint nem ezzel, hanem a Spangol című filmjével kezdődött, ami elé úgy ültem le, hogy röhögni fogok, a végén mégis inkább sírtam. Én személy szerint szeretem a legtöbb filmjét, nekem Sandler személyisége egy okos, megnyugtató, mégis vicces karakter, akivel bármikor leülnék sörözni, ha úgy hozná az élet”.
