Bizonyos filmeket mindenki ismer. Mindenki. A sztorijuk miatt, a rendező miatt, vagy azért mert olyan látványvilágot teremtenek, hogy a Havanna lakótelepi kisboltos is erről beszél Marikának, aki leugrott egy liter tejért. Legendává váltak – minden generáció talál bennük valamit. És valljuk be, ez manapság már ritkán van így.
Kevés olyan rendező van, aki képes tökéletesen elsajátítani a filmes történetmesélést, és akiknek ez sikerül, azok a nagyágyúk. James Cameron ( Avatar és Titanic ), Orson Welles ( Kane polgár ), Francis Ford Coppola ( Keresztapa-filmek és Apokalipszis most ), Christopher Nolan ( Interstellar és Inception ), Ridley Scott ( Alien és Szárnyas fejvadász ), George Lucas ( Star Wars ), A Coen testvérek ( Fargo és Nem vénnek való vidék ), Stanley Kubrick (Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, és a Mechanikus narancs ), Martin Scorsese ( Taxisofőr és Nagymenők ), Brian de Palma ( Carrie és Sebhelyesarcú ), és még sokan mások.
Ők azok, akik a saját műfajukban igazán nagyot alkottak, ezt még azok is elismerik, akik egyébként nem szeretik a munkájukat. Na és ott van Quentin Tarantino, akit attól függően, hogy kit kérdezünk, istennek, vagy egy nagyképű fanatikusnak tartanak, aki Harvey Weinstein háta mögött bujkál. Egy biztos, Tarantino bármihez nyúl, jó lesz.
A rendező 1992-es debütáló filmje, a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) – szerda 22:15 FILM4 – azonnal felkavarta az állóvizet Hollywoodban, és egy új filmes generáció kezdetét jelezte. Na meg meghozta Tarantinónak a sikert.
A mindössze 1,2 millió dolláros költségvetéssel készült bűnügyi thriller egy félresikerült ékszerrablást dolgoz fel. A látványvilága a ’70-es évek krimijeit idézi, a ’90-es évek Los Angelesébe helyezve. A film egy kávézóból indul, ahol a bűnözők reggeliznek, kávét kortyolgatnak és dohányoznak, miközben Tarantino karaktere előadást tart a többieknek a Like A Virgin című Madonna-sláger jelentéséről, mielőtt spontán vitába kezdene a pincérnők borravalójának etikájáról a társadalomban. Szóval, csak a szokásos Tarantinós felütés, gondoljunk csak a Ponyvaregényre.
De nem csak ez a közös kapocs a két film között, hanem az a brutalitás, ami egyébként Tarantino minden filmjében ott van. A történet nem A-pontból halad B irányába, hanem párhuzamosan figyelhetjük meg, mi történik az egyes helyszíneken. Ha tudja követni az ember, akkor mindez sokkal életszerűbbé teszi a filmet, mintha snittről snittre követnénk a főszereplőket.
Ráadásul itt öt főszereplő van, nem is egy. Mr. Orange, valódi nevén Freddy Newandyke, akit Tim Roth alakít, a Los Angeles-i rendőrség beépített zsaruja, aki nem meglepő módon beépül. A rosszfiút játszó, akkor még kezdő Rothot különösen érdekelte a szerep, amikor ügynöke megkereste – a filmrajongó Ian Nathan által írt, nem hivatalos Quentin Tarantino-életrajz szerint -, mivel egy magát amerikainak kiadó brit színész egy magát bűnözőnek kiadó zsaru szerepében című történet nagyon tetszett neki.
Mr. White-ot, azaz Larry Dimmicket Harvey Keitel formálja meg. A mogorva bűnöző, aki viszont nagyon jóban lesz Mr. Orange-al, viszont egészen másről árulkodik. Ennek a Dimmicknek mégis van lelke. Keitel volt az, aki a film költségvetését egymillió dollárra emelte, amikor az egész még csak terv volt, és kapcsolataival segített terelgetni az útját. Elég jó kapcsolatai voltak – mint utólag látszik.
Az ikonikus Steve Buscemi karaktere, Mr. Pink egy erősen neurotikus, paranoiás, beképzelt barom, ugyanakkor meglehetősen rutinos bűnöző, aki kiszagolja, ha valami nem stimmel. Busceminek nagyon jól jött ez a szerep, és az akkor éppen felemelkedőben lévő színészen sokat lökött.
Mr. Blonde/Vic Vega szerepét meglepő módon Michael Madsen kapta meg. Nem azért meglepő, mert ő nem elég jó, hanem azért, mert családapaként nem vállalt erőszakos szerepeket. És akinek ismerősen cseng a Vic Vega név valahonnan, az jó nyomon jár; állítólag a John Travolta által alakított Vincent Vega testvére volt a későbbi projektben, a Ponyvaregényben. Madsen mégis zseniális a pszichopata Vic Vegaként, aki nemrég szabadult a börtönből, miután megölte egy korábbi munkáltatóját.
Na és Mr. Brown, akit maga Tarantino alakít, aki viszont nem főszereplő, hanem csak beugrós. A cameo-kat itt kezdte el, majd folytatta az összes filmjében, úgyhogy a rajongók erre külön vadásznak ma már. Mondjuk nincs nehéz helyzetben senki, annyira jellegzetes feje van.
Ha a Kutyaszorítóban nem születik meg, nincs Ponyvaregény, nincs Becstelen brigantyk, és Tarantino sem válik azzá, akit ma ismerünk.
Bár Tarantino később látványosabb és grandiózusabb filmeket készített (persze, mert kapott rájuk pénzt), a Kutyaszorítóban a mai napig az egyik legtömörebb és legtisztább formája annak, amit ő filmesként képvisel. Nem egy könnyen fogyasztható akciófilm, hanem egy olyan mű, amelyben a párbeszédek és a szereplők közti dinamika legalább olyan jól teremt feszültséget, mint egy AK-47-es. Szóval, ha eddig nem látta volna, semmiképp ne hagyja ki!
