Eső, latyak, szürkeség, rideg távolságtartás és finom angol humor. Nagy általánosságban ezek jellemzik az utóbbi évek brit krimisorozatainak többségét, amelyek közül bármelyikbe is fogunk, nem csalódhatunk. Megismerünk majd egy okos, de jellemzően a saját világában élő, sok traumát hordozó nyomozót, aki megfejthetetlen vonzerejével cipeli a vállán a hozzá passzolóan rejtélyes ügyeket. Persze alighanem lesz mellette egy társ is, aki az ő személyiségének tökéletes ellentéte, és noha eleinte látszólag nem illenek egymáshoz, hamar kiderül, hogy nem esik nehezükre hatékonyan és gördülékenyen együtt dolgozni. Aztán szép lassan megismerjük hősünk fájdalmainak hátterét, megértjük a viselkedését, és próbálunk kapcsolódni hozzá. Ami viszont nem mindig megy könnyen, és ennek egészen egyszerű oka van: az, hogy ugyan egy számunkra ismeretlen világba tekinthetünk általa, egyáltalán nem biztos, hogy képesek leszünk azt a magunkénak érezni. Hogy miért? Mert gyakorlatilag semmi közünk hozzá.
Ezért is fantasztikus az angol főváros elit negyedében játszódó Bűnös Chelsea című sorozat, amely egészen váratlanul úgy kalauzol el egy, az átlagemberek számára szokatlan közegbe, hogy miközben enged teljes lényünkkel beolvadni, nem távolít el minket a karakterektől, még azoktól sem, akikkel elvileg ellenszenveznünk illene. Sőt, még a luxusról alkotott negatív prekoncepciónkat is más megvilágításba helyezi azzal, hogy segít megérteni a benne élő, pénzes emberek gyarló viselkedésének hátterét és motivációit, és olykor még szánalmat is kicsikar belőlünk (persze nem erőszakos módon) ahelyett, hogy mély gyűlöletet keltene a gyanúsítottak iránt – ami a legtöbb sorozatban szinte elképzelhetetlen lenne.
A karakterek hús-vér emberek, akik az életterük és adottságaik ellenére pontosan ugyanolyan lelki gyötrődésen mennek keresztül, mint bárki más ebben az univerzumban. Persze a fűszerre szükség van, ahogy azt meg is kapjuk a Chelsea-től azzal, hogy a gyilkosságok körül feltűnő emberek problémái nem korlátozódnak teljesen hétköznapi eseményekre, hanem olyan történetek köré épülnek, amelyek jellemzően a tehetőseket érintik. Ugyanakkor, és ez fontos adalék, ezek mit sem számítanak akkor, ha képesek vagyunk a kínjaikra három lépés távolságból tekinteni, mert akkor hamar megértjük majd, hogy semmi különbség nincs a két világ között, és az emberek akkor is emberek maradnak, ha közben elképzelhetetlenül sok pénz lapul a zsebükben.
A sorozat baromi jól érzékelteti ezt azzal, hogy az eseményekhez kapcsolódó személyekkel nemcsak a kihallgatások során találkozunk három és fél másodperc erejéig, hogy aztán azon töprengjünk, közük van-e a gyilkossághoz, hanem kifejezetten mélyen megismerjük őket és az egymáshoz fűződő viszonyukat, egyesekhez pedig még érzelmileg is kapcsolódni tudunk. A legcsodálatosabb pedig az, hogy mindehhez nincs szükség tőlük eltúlzott gesztusokra vagy látványosan gyanakvó tekintetre, egy apró pillantás vagy egy elejtett kis megjegyzés is bőven elég (amiből elég sok van, ráadásul a legtöbbnek a megoldás szempontjából is hatalmas jelentősége van, szóval érdemes figyelni), ezek ugyanis úgy vonnak be minket a nyomozásba, mintha mi magunk is a detektívek közé tartoznánk.
Azzal viszont, hogy mi többet látunk ezekből az emberekből, mint a nyomozást vezető Max Arnold és éppen aktuális társnője, még korántsem kerülünk közelebb a megoldáshoz, a történet ugyanis annyira csavaros, hogy nincs ember, aki előre kikövetkeztetné azt. Pedig vannak jelek, de annyira finomak, hogy még ha észre is vesszük őket, akkor is simán félre tudnak vezetni.
Az állandó szereplők, akik az ügyeket viszik, nagy kontrasztban állnak Chelsea jómódban élő rétegével, és rendesen meg is van a véleményük róluk – amit nem is félnek az arcukba vágni, ha úgy jön ki a lépés. És ami kifejezetten szórakoztató, hogy pont úgy viselkednek, mint a kollégák, akik kedvelik egymást és hasonló morális értékek szerint élnek, azaz finoman összekacsintanak, pikírt megjegyzéseket tesznek, és lazán kidumálják az embereket, akikkel a nyomozás során kapcsolatba kerülnek. És ettől lesz az egész őszinte és végtelenül emberi.
De ha csak egyénenként tekintünk rájuk, úgy is ugyanezt érezhetjük: ott a hallássérült igazságügyi orvosszakértő, Ashley Wilton, aki kifejezetten szupererőként tekint testi nehezítettségére, vagy Jess Lombard, aki pont olyan vagány és belevaló, amilyennek egy nyomozónőt elképzelünk, és Connor Pollock, aki, mint egy igazi emberi lény, bármikor szívesen megpusztulna az álmosságtól, ha az éjszaka közepén dolgoznia kell.
Arnold nyomozónál pedig kevés szimpatikusabb ember létezik, és ez nemcsak a kommunikációjában, hanem az életvitelében és a kissé esetlen személyiségében is megmutatkozik. Egy nem mindennapi nyomozó ő, aki amellett, hogy kiváló koponya, egy lakóhajón él a Temzén, kerékpárral közlekedik, szereti a kávét, kaját főzni viszont nem, komolyzenét hallgat, és még mindig a volt felesége után ácsingózik. És hát közel sem az a tipikus magába forduló detektív, amilyen már oly sok sorozatban szembejött, hanem egy közvetlen, kellemes, simulékony figura, aki még (a most induló második évadban Priya Shamsie nyomozónőt váltó) Layla Walsh-sal, az enyhe autisztikus vonásokkal bíró, flegma társával is képes egy hullámhosszra kerülni, amihez nem kell más, csak hogy legyen nála egy zacskó gumicukor.
A második évad első részében a csapat egy galériavezető rejtélyes halálának és jó pár értékes festmény eltűnésének ügyében nyomoz, amelyben mindenki gyanúsnak tűnik: a halott férfi társa, a galéria tulajdonosa és annak férje is, de még az asszisztencia és egy személyi edző sem ússza meg, hogy ki ne hallgassák. Aztán bejön a képbe Walsh nyomozónő régi mentora, akit annak idején lopás gyanúja miatt rúgtak ki a rendőrségtől, most pedig a galéria tulajdonosainak sofőrjeként dolgozik. És noha Arnoldék nyomozása főként beszélgetésekre és az apró jelek megfigyelésére összpontosít, olykor futniuk is kell a gyanúsítottak után, akik nem tétlenkednek, és szép akkurátusan egyre mélyebb mocsárba süllyesztik saját magukat. Még azok is, akinek valójában semmi közük a gyilkossághoz.
A Bűnös Chelsea A kék szoba című epizódjának első részét szombat délután 15:55-kor, a következőt egy hét múlva ugyanekkor láthatja a TV4-en. Hiba lenne kihagyni!
