Játékosként éltem meg a nyolcvanas éveket, ezért merem kijelenteni, hogy – jóllehet nem szerencsés korszakokat összehasonlítani – a mainál sokkal több egyéniséget láthattak a szurkolók a pályán. Igaz, ezt az időszakot a sportágban a nagy győzelmek mellett a simli, az összefonódások, a cinkosság is jellemezte.
A nyolcvanas évek elején a totóbotrány rázta meg a hazai futballtársadalmat, a rendőrség három hónapig nyomozott, 40 csapatot vizsgált, 130 embert hallgattak ki, köztük nyolc játékvezetőt. Az NB II-es csapatok harmada volt érintett az ügyben. Végül 49 klub ellen indult fegyelmi eljárás, 196 futballista játékjogát függesztette fel a szövetség, több játékvezetőt is eltiltott. Az ügy tragikus alakja az olimpiai bajnok jobbszélső, a Csiszlenko becenévre hallgató Sárközi István lett, aki szintén belekeveredett a totóbotrányba: börtönbüntetést kapott, majd 1992. január 31-én, 45 éves korában, máig tisztázatlan körülmények között, Rákoscsaba és Pécel között kiesett a vonatból és a helyszínen életét vesztette. Mi a Fradinál kívülről szemléltük az eseményeket, játékosaink közül senki sem volt érintett a történetben.
Ahogy a későbbiekben sem, noha akadtak furcsaságok. Mint például a nem sokkal később sorra kerülő, az 1983–1984-es szezont lezáró Volán–Honvéd bajnoki, amely úgy lett 6–6, hogy 4–4 után nyolc perc alatt rúgott mindkét csapat két-két gólt. Ugyanekkor játszották a DVTK–Nyíregyháza mérkőzést, amelyet a kiesés elől menekülő nyírségiek idegenben 7–2-re nyertek meg. Az MLSZ-nek gyanús lett mindkét találkozó, a szövetség később törölte is a Volán–Honvéd eredményét, egyik csapat sem kapott pontot. A Honvédtól végül öt pontot vontak le, éppen annyit, amellyel még bajnok maradhatott a Rába ETO előtt. A Rákospalotán mesterhármast szerző Esterházy Márton góljait is törölték, így aztán a Videoton centere, Szabó József lett a gólkirály 17 találattal. A Nyíregyházától és a Diósgyőrtől összesen 4–4 pontot vontak le, továbbá mindkét klub mínusz 5 ponttal kezdte a következő évet az NB-II ben, míg a Volánt kizárták az elsőosztályból. A vizsgálat során sok bundameccsre fény derült, végezetül négy csepeli, három Volán- és öt kispesti játékos is büntetést kapott. Talán a legnagyobb vesztese a botránynak Kovács Attila, a Csepel kapusa volt, akinek szép jövőt jósoltak a válogatottban is, ám onnantól kettétört a karrierje. Mondhatjuk, ő vitte el a balhé nagy részét.
A romlottság mellett azért akadtak szép sikerek is, elvégre 1982-ben és 1986-ban is kijutott a világbajnokságra a magyar válogatott, Nyilasi Tibor 1981-ben Ezüstcipős lett, 1984-ben ifjúsági Európa-bajnokságot nyert Bicskei Bertalan együttese, míg a Videoton 1985-ben az UEFA-kupa fináléjába került, ahol csak a Real Madriddal szemben maradt alul.
Utóbbi sorozatban főszereplő volt Szabó József, a fehérváriak középcsatára, aki a magyar labdarúgás nyolcvanas évekbeli morális helyzetéről és a Vidi meneteléséről is mesélt: „Mi tagadás, sok megbeszélt eredmény volt akkoriban a bajnokságban, amelyekben nem mindig szerepelt pénzmozgás, jóval inkább a helyezésekhez kötött prémium okán ment az egyezkedés. Ugyanakkor az is igaz, hogy annyi egyéniség, olyan jó csapatok szerepeltek az élvonalban, hogy a sok csibészség mellett igazán szép sikereknek is örülhettek a szurkolók. Akikkel nem mellékesen napi kapcsolatban álltunk, a két kislányommal sokat sétáltunk Székesfehérvár központjában, ilyenkor mindig összefutottunk a Vidi-drukkerekkel. Természetesen az UEFA-kupa menetelés mindenkor szóba került és kerül még ma is, a sorozatban egyszer minden ellenfelünket megvertük, fizikálisan remekül fel lettünk készítve, sőt, mesterünk, Kovács Ferenc a mentális felkészítésre is ügyelt – a Partizan Belgrád elleni meccs előtt például látta a játékosokon a feszültséget, ezt oldandó a taktikai variációk helyett „felnőttfilmet” vetített le inkább a csapatnak. Feledhetetlen, megismételhetetlen időszak volt, olyan klubokat ejtettünk ki, mint a Manchester United, a Paris Saint-Germain, a Dukla Praha, a Partizan Belgrád és a Zseljezsnicar. Mindegyik csapatban hemzsegtek a klasszisok.”
A nyolcvanas évek toronymagasan legjobb csapata a Budapesti Honvéd volt. Abban az évtizedben hét bajnoki címet nyertek a kispestiek, szinte az egész csapatot válogatott futballisták alkották, ám fura módon, pont az a Sikesdi Gábor nem játszott a nemzeti együttesben, aki a legtöbb bajnokságot nyerte a csapattal és aki nélkül a kispestiek szerint sem ért volna el ilyen fényes sikereket a Honvéd. Azért az igazsághoz tartozik, hogy komoly háttér állt a klub mögött, például Czinege Lajos honvédelmi miniszter, Berecz János, az MSZMP KB-titkára és Buda István, az OTSH elnöke is köztudottan óriási Honvéd-drukker volt, no meg az sem lehetett titok, hogy azt vonultattak be katonának, akit akartak. (Éppenséggel Törőcsik Andrást is szerették volna, ám a hetvenes években a Belügyminisztérium erősebbnek bizonyult, ekkoriban taroltak is a lilák, ráadásul a táncos lábú Törő is inkább az Újpesti Dózsát választotta.)
A Honvéd tehát nagy győzelmi szériában volt, és nehezen viselték a vereséget: egy ilyen alkalommal speciel Buda István élt vissza a hatalmával, amit majdnem testközelből tapasztaltam meg a Népstadionban. Az évtized első felében egy, a zöldek sikerével végződő Ferencváros–Honvéd kettős rangadón a játékvezető három kispestit is kiállított, ami után az OTSH elnöke berontott Nagy Miklóshoz, majd több tanú jelenlétében kijelentette, hogy letörli őt a magyar labdarúgás egéről. Végül ez nem történt meg, Nagy Miklós néhány évet még bíráskodott, sőt, később a Játékvezetői Bizottság elnöke lett, az eset mégis jól tükrözte a hatalmi viszonyokat.
Összességében élvezetes, jó meccseket és sok technikás játékost láthattak a nézők magyar pályákon, a morális mélyrepülés mellett valóban szép sikereknek is örülhettünk. Garaba Imre, a Honvéd 82-szeres válogatott védője is ezt emelte ki: „Mindenkinek azt kívánom, hogy éljen meg olyan szép időszakot, ami nekünk jutott a nyolcvanas években. A magyar futballban mindig akadtak furcsaságok, nyilván akkoriban is voltak csibészségek, ahogy az előtt és utána is. Ugyanakkor én a korszak legjobb magyar klubcsapatában, a Honvédban játszhattam, négyszeres bajnok lettem és kijutottam két világbajnokságra. Az utolsó 1986-ban volt Mexikóban, remélem, válogatottunknak negyven év után sikerül ugyanez, én nagyon szurkolok a fiúknak és Marco Rossinak, aki nem mellékesen 2017-ben a Honvédot is csúcsra juttatta.”
