Isabell híres énekesnő és táncosnő volt a párizsi Montmartre-on, de 1939-ben börtönbe került, miután egy medalion eltűnésével vádolták meg, amely valójában egy elveszett kincs kulcsa volt. Szerelme, Philip, angol kémként próbálta Moszkvából Londonba juttatni az orosz cárnék diadémját, ám meggyilkolták, a kincs pedig nyomtalanul eltűnt, és azóta sem került elő. Milyen remek, hogy Isabell unokája épp Sidney Az elveszett ereklyék fosztogatóiból, aki pontosan tudja, mit kell tennie ebben az esetben. Ha önt is érdekli, kapcsoljon szerda délután 12:50-kor a GALAXY4-re, és mindent meg fog tudni!
Lehet, hogy meglepő lesz, de mielőtt Montmartre a gondtalan bohém élet, a szabadság, a romantika és a művészetek fellegvára lett volna, valójában egy igazi putri nyomornegyed volt, ahol a lakók fából és hulladékokból összetákolt kunyhókban éltek, és mindent újrahasznosítottak, ami a kezük ügyébe került (sok helyen még a kilincs is szardíniásdobozokból készült). A Montmartre-i Maquis-t, ahogy a helyet nevezték, olyan emberek lakták, akiket Párizs 19. század közepi átalakítása örökre kiszorított a belvárosból. És noha elképesztő szegénységben éltek, összefogtak, afféle kommunát alakítottak ki, amelyben egymást támogatva, de rejtőzködő módon éltek együtt, saját világot teremtve maguknak.
A helyiek igazi túlélők voltak: fémtárgyak, rongyok és egyéb elhajigált tárgyak gyűjtéséből és továbbadásából éltek, volt köztük vándorkereskedő, munkás, de olyan is, aki kevésbé törvényes úton jutott anyagi biztonsághoz. Utóbbiaknak kapóra jöttek a negyed végtelen számú sikátorai, amelyek kiváló búvóhelyet biztosítottak számukra, ha el kellett tűnniük a hatóságok elől – innen jött a maquis kifejezés is, amely bozótost vagy rejtekhelyet jelent franciául.
Viszont miközben a domb alján a város egyre kifinomultabb külsőt kapott, Montmartre továbbra is megőrizte vad, szabadszellemű karakterét, amely iránt a rongygyűjtőkön kívül egy idő után már a művészek is egyre mélyebb érdeklődést kezdtek mutatni. Itt alkotott többek között Van Gogh, Renoir, Utrillo, Toulouse-Lautrec és Hector Berlioz, akiknek hatására a maquis már nemcsak menedék, hanem egyfajta inspirációforrás is lett, ahol az alkotók szabadon élhettek, festhettek és formálhatták a művészetet – vagy épp a társadalmi normák ellen lázadhattak egy pohár abszint mellett fületlenül.
A 20. század elején azonban a maquis sorsa megpecsételődött. Az ingatlanfejlesztők rájöttek, hogy a domb remek befektetési lehetőségekkel kecsegtet, ezért sorra vásárolták fel a telkeket, majd 1909-ben nekiláttak az Avenue Junot kialakításának is, amely során szép lassan elkezdtek eltünedezni a lelakott kunyhók, hogy aztán néhány évvel később, egy gyanús eredetű tűzvész végérvényesen felszámolja azokat. Bár néhány lakó még évtizedekig kitartott, a modernizáció végül az utolsó maquisard-okat is kiszorította a negyedből, amely hamarosan faluvá, a falu városrésszé, a városrész pedig legendává vált.
És noha a nyomornegyed eltűnt, Montmartre lelke mégsem veszett el, elvégre a környék ma is őriz valamit abból a laza, kívülálló szellemiségből, amely egykor annyira különccé és izgalmassá tette őt. Az utcák kanyargósak, a házak egy része még mindig kicsit összevissza áll, és a mai napig működnek olyan kávézók arrafelé, amelyek ijesztő hitelességgel idézik vissza a régi idők hangulatát. És persze nyugodtan mondhatjuk, hogy a bohém művészek szelleme is tovább él Montmartre-ban, de ami még érdekesebbé teszi, hogy néhány legenda szerint egyesek szó szerint is itt ragadtak.
Azt beszélik ugyanis, hogy a Moulin Rouge folyosóin időnként egy vörös ruhás női alak tűnik fel, kiáll a színpadra, majd eltűnik, mielőtt a zene véget érne, a Rue des Abbesses-en pedig egy festő szelleme járkál ecsettel a kezében, aggodalmas arccal amiatt, hogy életében sosem sikerült befejeznie utolsó portréját, ezért állítólag még szellemként is a tökéletes modellt keresi. De a Rue Lepic sem egy megnyugtató környék ebből a szempontból, tekintve, hogy ködös estéken kísérteties alakok jelennek meg itt – költők, színészek és zenészek, akik tragikus körülmények között haltak meg. Azt mondják, ezek a sápadt árnyak úgy suhannak végig az utcákon, mintha az utolsó sorukat mondanák fel el egy soha be nem fejezett versből.
Aki viszont nem hisz a szellemekben, higgyen abban, hogy Montmartre utcái alatt egy ősi katakombákból és földalatti járatokból álló hálózat húzódik, amelyet annak idején még a rómaiak építettek. A helyiek szerint titkos ösvényekkel van tele, amelyek közül több a Sacré-Cœurtől a régi kabarékhoz és borospincékhez vezet, míg mások egykori alkimisták és titkos társaságok rejtekhelyei lehettek. Egyesek úgy vélik, hogy Montmartre dombjának tövében különleges energiák találkoznak, amelyek erőt és ihletet adnak, és pontosan ez az oka annak, hogy annyi nagy művész élt és alkotott éppen itt.
