Samir, az indiai gyökerekkel rendelkező manhatteni sous-chef nem kapja meg a vágyott előléptetését, mert ahogy a főnöke bájosan megfogalmazza, „a főztjéből hiányzik a lélek”. Sértettségében azonnal le is lépne Párizsba, csakhogy apja szívrohamot kap, ezért a terveivel ellentétben kénytelen visszatérni Queens-be, hogy besegítsen a családja indiai éttermében. Samir nincs lenyűgözve a gondolattól: nemcsak hogy utálja az indiai kaját, főzni se tudja, de ami még rosszabb, egyszerűen nem találja a helyét ebben a közegben.
Mondjuk nem is csoda, ami itt van, az az ő szemszögéből nézve maga a pokol: elavult eszközök, kupi és káosz a konyhában, és még az egyetlen szakács is lelép a fenébe az első adandó alkalommal. Mielőtt azonban Samir teljes pánikba zuhanna, összehozza a sors egy filozofikus taxisofőrrel, akiről útközben kiderül, hogy ő viszont eléggé ért az indiai ételekhez. A sous-chef jobb híján beveti őt, hátha történik valami számára kedvező is ebben az élethelyzetben, és legnagyobb meglepetésére nem téved: az új barát és néhány szénné égett naankenyér között nemcsak hogy az étterem kezd el virágozni, de Samir is szép lassan önmagára talál – és véletlenül sem a csillogásban, amire annyi éven át áhítozott.
A séf ajánlata című film, amelyet épp ma 16 órától láthat a FILM4-en, profi dramaturgiai eszközökkel mutatja be Samir önfelfedezését egy olyan munkán keresztül, amely első ránézésre megalázó, fárasztó és teljesen méltatlan a képességeihez – vagyis tökéletes példája annak, amit a köznyelv csak kulimunkának nevez. És ugyan a film abszolút az ő történetét meséli el, egyúttal sokkal általánosabb, generációkon átívelő kérdéseket is feszeget: vajon tényleg csak a nagy lehetőségek, a külföldi karrierek és a magas elismerést jelentő munkák hozhatnak közelebb önmagunkhoz? Vagy néha nem árt kéretlen, dzsuvás, monoton melókat is elvállalnunk ahhoz, hogy előbbre jussunk az életünkben és a magunk megismerésében?
Nos, nemcsak a film, de számos pszichológiai kutatás is az utóbbit támasztja alá, mondván, az önreflexió, az érzelmi rugalmasság és az identitáskeresés katalizátora soha nem a siker, hanem maga a krízis. Ennek okát elsősorban abban látják, hogy a fizikai, kemény munka, a fáradtság és az elismerés hiánya legtöbbször arra kényszeríti az embert, hogy az elméjét kizárva szinte kizárólag a testén keresztül kapcsolódjon a jelenhez, magyarul több ideje és tere legyen arra, hogy gondolkodjon.
Például azon, amin én tettem, amikor egy étterem konyháján véresre vágott ujjakkal mostam a krumplit egy jéghideg vizes mosogatótálcában, miközben az egyik kollégám azon elmélkedett, milyen „zsíros” vagyok, hogy egy 15 éves Toyota Yarisszal járok munkába hajnali 5-re: arra, hogy akarom én ezt? Ezért szült anyám erre a világra? Vajon képes lennék én másra is ezen kívül? Lehet, hogy vissza kéne menni az egyetemre? Ugyan én akkoriban nem éreztem, de a monoton vagy testileg kellemetlen munkák paradox módon mégis felszabadítóak lehetnek, mert miközben ezeket végezzük, az elménk egy egészen másféle figyelemre kapcsol, és ilyenkor tudnak a felszínre kerülni azok a kérdések, amelyekre egyébként egy feszültebb, meetingekkel teli, komoly koncentrálást igénylő munkánál nemigen adódik lehetőség.
Samir személyiségfejlődésében is pontosan ezt az ívet lehet lekövetni: eleinte megveti a családi konyhát és a képességeit alulmúló kétkezi feladatokat, mert számára ez az egész nem más, mint a múlt, amit ő egész felnőtt életében a háta mögött akart hagyni. De amikor végre beáll dolgozni, és lehámozza magáról a fine dining világ díszleteit, akkor valami fantasztikus történik: tanulni kezd. És nem csak azt, hogy hogy kell indiai kaját főzni jól, hanem azt is, hogy mik a saját korlátai, miért olyan a kapcsolata az apjával, amilyen, miért viszonyul negatívan a saját kultúrájához, és azt, hogy valójában mire is vágyik az élettől. És bár nem minden kulimunka tartogat ilyen filmbe illő katarzist, az biztos, hogy az igazi változások gyakran akkor is ezzel kezdődnek.
