Komoly érzelmeket, indulatokat és kételyeket váltott ki a magyar labdarúgó-válogatott legutóbbi két mérkőzése. Az, hogy a mieink a nálunk erősebb törökökkel szemben alulmaradtak és így a Nemzetek Ligájában kiestek a B-divízióba, nem tragédia. Sokkal inkább aggasztó, hogy a korábbi évek felfutása és lendülete után megtorpant Marco Rossi együttese, amelynek jelenleg nincs egy olyan világos, letisztult stílusa, amely az ellenfelek többségével szemben működhetne. Azért a helyzet ettől függetlenül nem reménytelen.
Ami a jelent illeti, gyakorlatilag minden poszton megoldandó feladat van a megelőző évekhez képest.
Kezdjük a kapusokkal: kétségtelen, hogy van két kiváló képességű játékosunk, de velük hosszú ideig már aligha számolhatunk. Gulácsi Péter és Dibusz Dénes is idén tölti be a 35-öt, korukból adódóan pedig egyre többször jönnek elő különböző sérülések. Az RB Leipzig hálóőre a nyártól talán már nem is Európában, hanem az Egyesült Államokban véd majd (persze, ki tudja ezt most még…), nem tudhatjuk, meddig képes még a legmagasabb szinten teljesíteni.
Dibusz a közelmúltig viszonylag jól bírta a terhelést, a válogatottban pedig sokáig kifejezetten jó statisztikákat tudott felmutatni, de mintha ez a mostani szezon, amikor elképesztő módon ki van zsigerelve a Ferencvárosban, emellett pedig a nemzeti csapatban is bizonyítania kell – sérülése után szinte egyből jönnie kellett, hiszen Gulácsi nem volt bevethető –, vízválasztó lenne a számára.
Szappanos Péter 34 esztendős, Hegyi Krisztián egyelőre nem tudott bizonyítani Nyugat-Európában, a Debrecen kölcsönjátékosa. Talán a 19 éves Yaakobishvili Áron lehet a jövő embere, de előbb stabil helyet kellene találnia, ahol rendszeresen védhet – a Barcelonánál ennek nincs realitása a közeljövőben.
Aggasztóbb a helyzet a védelemnél. Annál a védelemnél, amely a stabilitást adta a csapatnak és arra alapozva bárki dolgát meg tudtuk nehezíteni. Emlékezhetünk a 2021-es Európa-bajnokságra, amikor a világbajnok franciák alig tudtak helyzetet kialakítani ellenünk, de felhozhatjuk példának az angolok vagy a németek elleni jól sikerült NL-meccseket is.
Csakhogy az idő vasfoga itt is kíméletlenül teszi a dolgát. A hátvédsor fővezére, Willi Orbán korábban a megbízhatóság szobra volt, ma viszont már ő is többször hibázik, egyértelműen lassabb, mint volt. Ettől még persze ugyanúgy klasszis játékos, de 32 évesen már ő sem a jövőt jelenti. A 35 éves Fiola Attila ugyan mindig csupa szív futballal rukkol elő a nemzeti együttesben, de a törökök elleni párharc is bizonyította, hogy a nemzetközi porondon már nem jelent megoldást a szerepeltetése.
Dárdai Mártonnak a német másodosztályból sürgősen feljebb kellene lépnie és Balogh Botondnak is hosszú távon kellene megvetnie a lábát a legmagasabb szinten – remélhetőleg csapatával, a Parmával sikerül kiharcolniuk a bennmaradást a Serie A-ban. Szalai Attila gyötrelmes másfél-két év után újra felépítheti magát, erre aktuális állomáshelye, a Standard Liége jó választásnak tűnik.
A széleken Kerkez Milosban, adott esetben Nagy Zsoltban vagy Bolla Bendegúzban komoly potenciál lehet, de ha a belső védő hármasunk (maradjunk most ennél a felállásnál) nem lesz olyan masszív, mint 2-3 évvel ezelőtt, sebezhetőek maradunk.
A Szoboszlai Dominik által irányított középpálya tűnik jelenleg a legerősebbnek a csapaton belül, főleg akkor, ha Schäfer András is egészséges és rendelkezésre áll. A fiatal Dárdai Bence még csak most debütált Rossinál, vele és a Fradiban remeklő, jó mentalitású Tóth Alexszel kifejezetten hatékonyak lehetünk a jövőben. Nikitscher Tamást is megemlíthetjük itt, vele a fő probléma, hogy az egész szezonban alig éri sikerélmény, a Kecskeméttel az ősszel sereghajtó volt, most a La Ligában a Valladoliddal kapja a méretes pofonokat. Jó lenne, ha ez változna majd, mert a hozzáállása, munkabírása alapján abszolút lehetne számolni vele.
A legnagyobb gondok elöl jelentkeznek. Ma már csak kellemes emlék, hogy a 2016-os Eb-n Bernd Storck még olyan csatárokkal számolhatott, mint az ereje teljében lévő Szalai Ádám, valamint Nikolics Nemanja, Priskin Tamás, Németh Krisztián és Böde Dániel.
Jelenleg az egyetlen komoly opció a középcsatár pozíciójában Varga Barnabás, akit azonban – Dibuszhoz hasonlóan – láthatóan teljesen felőröl a rendkívül sűrű 2024/2025-ös szezon. A Ferencváros támadója jó ideje nincs formában, pedig hatalmas teher nyomja a vállát – klubjában és a válogatottban is –, egyszerűen nincs alternatívája. Sokan a veterán Böde Dánielhez nyúlnának ebben a kétségbeejtő helyzetben, de – 38 éves korát tekintve – ez nem lenne reális megoldás.
Ugyanez a helyzet Ádám Martinnal és a német másodosztály egyik kiesőjelöltjénél futballozó Szabó Leventével: azt a szintet, ahová vágyunk a magyar csapattal, egyikük sem üti meg. Szóba került még a szintén paksi, mostanában pazar formát mutató Tóth Barna, de a közelmúltban ő is betöltötte a 30-at, esetében a válogatott szereplés nem is egy, hanem inkább két emelet megtételét jelentené felfelé. A gyengécske Újpestnek egy négyest hintett, de elvárható lenne-e tőle, hogy komoly nemzetközi riválisok ellen is termelje a gólokat? Persze egy próbát talán megérne – bízva a kellemes csalódásban.
Tény az is, hogy Sallai Roland is kihagyhatatlan a csapatból, most, hogy a törökök ellen hiányzott, egyértelmű volt, mennyire szenvedtünk nélküle a támadásépítésnél. Az alapprobléma viszont akkor is megmarad, ha ő rendelkezésre áll: kellene egy befejező csatár, akit Szoboszlai, Sallai és a többiek ki tudnak szolgálni, aki jó százalékkal értékesíti a helyzeteit és leköti a védők figyelmét.
Fontos kérdés, hogy mi legyen a szövetségi kapitányi pozícióval. Marco Rossi, bár mostanában egyre több kritikusa akad, amit láthatóan idegileg is nehezen visel, szisztematikus munkával és a válogatott erejének reális felmérésével indokolatlanul magas polcra vitte az együttest. Sorozatban két Eb-re is kivezette a csapatot, két idényt is eltölthettünk az NL A-divízióban, utóbbi erőn felüli eredménynek számít. Bár akadtak kritikák vagy inkább sugallatok, melyek szerint szintet kellene lépnünk és támadóbb szellemű focit kellene játszanunk, az elmúlt egy év bebizonyította, hogy ehhez az emberanyag sajnos egyelőre messze nem elégséges. A kőkemény, stabil védekezés és az abból építkező kontrajáték sokkal inkább vezethet (újra) sikerekhez. Nincs ebben semmi szégyen: a törökök Isztambulban és Budapesten is bekkeltek, romboltak, ha kellett, két kézzel szinte a gatyát is lerángatták Szoboszlai Dominikról.
A masszív védekezés nálunk jobb játékosállománnyal rendelkező csapatoknál is alap tehát, a hozzánk hasonló erejű gárdák pedig ezzel próbálnak versenyképesek lenni a topbrigádokkal szemben is. Emlékszünk még a szlovén, a szlovák vagy a grúz válogatott produkciójára az Eb-n? Netán az albánokéra, akik ellen hiába támadtunk többet, két 1–0-lal elintéztek minket a 2022-es vb-selejtezőn? Vagy akár a bosnyákokra, akik találtak egy gólt Bukarestben és onnantól kezdve kapuzárással (pánik nélkül…), a buszt betolva elvitték a három pontot múlt héten? (Ellenünk így bekkeltek ki egy 0–0-át.)
Nincs más út, ehhez kell visszatérnünk, némi vérfrissítéssel a keretben és egy ennek megvalósítására alkalmas szakemberrel a kispadon. Lehet, hogy ez a személy továbbra is Marco Rossi, mert nincs másik opció. Ha így van, akkor be kell fejezni az olasz tréner ostorozását és maximális mértékben mellé kell állni, hogy normális mederben tehesse a dolgát. Ha valaki úgy gondolja, hogy Rossinak mennie kell, jöhet máris az ötletekkel, ki legyen az utódja… Őszintén szólva, így hirtelen, nos…ki is?
