Hollywood imádja a sztereotípiákat – főleg, ha romantikáról van szó. Ezt jól példázza a 2018-as Jeges szerelem (szerda 14:25 FILM4) című TV-film is, ahol a hokis srác, Adam (Niall Matter) természetesen a klasszikus rosszfiú, a könyvesboltos Mary (Rachel Leigh Cook) pedig maga a megtestesült szerény lány, aki minden anyós kedvence lenne.
Kettejüket az hozza össze, hogy egyszerre kerülnek nehéz helyzetbe. És mit is tehetnének? Adamnek szüksége van arra, hogy kicsit kedvezőbb fényben lássa a nyilvánosság, Marynek pedig arra, hogy ne menjen tönkre a boltja, szóval összefognak. Ami elképzelhető folyományokkal jár, a simlis és a szende, mint mindig, most is elkezdenek egy húron pendülni.
Pedig a sportolókat ritkán ábrázolják érzelmes fickóknak. De miért alakulhatott ez így?
Hokibotok, korongok, sisakok és jó adag tesztoszteron. Hollywood szerint a jégkorongozók veszélyesek, kiszámíthatatlanok és ellenállhatatlanok, de általában érzelmileg kicsit sérültek is, hogy legyen mit helyrerakni a filmek végére. Ebből adódik, hogy a hokis karakter alapból problémás: jótestű, jóképű, bulizós, csajozós – szóval akit senki nem akarna férjként látni – a filmekben.
A könyvesbolt tulajdonosa ezzel szemben maga a megtestesült romantikus álom. Valószínűleg napi szinten idéz Jane Austent, verseket olvas a kandallónál, és titokban macskákat etet a bolt mögött. A filmek mindig úgy ábrázolják őket, mintha képtelenek lennének bármilyen rosszaságra, legnagyobb bűnük talán az, hogy elfelejtik lekapcsolni a villanyt. Ők azok, akik cuki pulcsikban és szemüvegben várják a FÉRFIT, hogy felfedezzék egymás érzékeny oldalát.
Persze, ha a való életet nézzük, a hokis is lehet érzékeny művészlélek, aki Shakespeare-t olvas, és a könyvesboltos is lehet partiállat. De Hollywood ragaszkodik ezekhez az egyszerű képletekhez, mert így kényelmes. A néző könnyen eligazodik, és még csak gondolkodni sem kell, hogy kit válasszon a főhős: a rosszfiút, aki végül jó útra tér, vagy a másik végletet, akibe maximum azzal lehet belekötni, hogy kicsit unalmas.
Tegyük a kezünket a szívünkre: mindannyian címkézünk. Nem azért, mert gonoszak vagyunk, egyszerűen így működik az agyunk. Túl bonyolult lenne minden egyes emberről külön és részletes képet alkotni, ezért inkább gyorsan rávágjuk: „persze, tipikus informatikus, egész nap csak a gép előtt ül!” vagy „ó, biztos érzékeny lélek, hiszen könyvesboltban dolgozik!”. Így születnek a sztereotípiák, ezek a kényelmes kis dobozok, amelyekbe embereket és csoportokat pakolunk bele, anélkül, hogy különösebben megnéznénk őket közelebbről.
A könyvesboltos és a partiállat kalandjai
Ez alapvetően nem gonoszság, hanem inkább lustaság. Egyfajta mentális rövidítés. A sztereotípiák pont ezért csalókák: úgy tesznek, mintha ismernénk az embereket, miközben valójában csak egyetlen jellemző alapján próbáljuk beskatulyázni őket. Így persze gyakran csalódás ér, hiszen az emberek általában összetettebbek, mint egy egysoros leírás, egy film vagy egy Facebook-poszt alapján gondoljuk. Különösen vicces és egyben bosszantó is tud lenni, amikor filmek vagy sorozatok próbálnak ráerősíteni ezekre a sztereotípiákra, mondván, ha hokis, akkor kötelezően nagyszájú és csajozós, ha meg könyvesboltos, akkor természetesen csak szerény, félénk romantikus lehet. Hiszen tudjuk jól, hogy a világ ennél jóval változatosabb – és szerencsére érdekesebb is. A sztereotípiák ellen pedig úgy lehet a legjobban küzdeni, ha megismerjük az embereket, és akkor lehet, hogy kiderül, hogy egyáltalán nem felelnek meg az általunk elképzelteknek. Jó esetben sokkal jobb fejek.
