Magyarországra a reklámipar és a kulturális gyarmatosítás miatt valamiért mérsékelten jut el az a tény, hogy jelenleg jó eséllyel német klubmeccsekre a legjobb járni a világon, ha fociról van szó. A Bayern München és persze a Dortmund még úgy-ahogy ott van a fejekben, de arról a világról, ami Németországban körülveszi ez a sportot, kifejezetten keveset tudunk azon túl, hogy a nemzetközi meccseken feltűnő csapatok előbb-utóbb elvéreznek valamelyik angol vagy spanyol ellenfél ellen. Pedig Németország nem valamiféle leszakadóban lévő nyúlvány, hanem lassan az utolsó sziget, ahol még él ennek a sportnak a valódi lényege: a társadalommal való kapcsolat.
Bundesliga meccsre nem luxus járni ma sem – a legtöbb helyen alig drágábbak a belépők, mint a Fradinál Budapesten -, miközben a klubok sokszor nemcsak heti 90 percre számítanak klubnak, hanem a szó hagyományos értelemben működnek klubként. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a tagdíjat fizető rétegnek nagyobb beleszólása van a jövőbe, hanem azt is, hogy focimeccseken kívüli eseményeket is szerveznek, legyen az jótékonykodás vagy csak karácsonyi találkozó. Hogy ennek mi a társadalmi haszna, nehéz mérni, de elképzelni talán sokan el tudjuk, milyen jó kapcsolatépítő, ha kiderül a szomszédról, hogy szintén a kedvenc helyi csapatunknak szurkol.
Amit kevésbé látni: a berlini Alten Förstereiban grillkolbász füstjében órákkal a meccs előtt megindul a fesztiválnak is beillő mulatozás.
Ebben a műfajban fontos a helyi jelleg: bár a németeknél is vannak országos és persze nemzetközi szurkolótáborral bíró csapatok, még a Bayernhez hasonló kvázi multicégek is jobban megbecsülik azokat, akik nem csak felvesznek egy mezt a tévé elé hétvégente, hanem stabilan rááldozzák az időt arra, hogy kimenjenek meccsekre. Ennek látható következménye van: Németországban még a másodosztály stadionjai is bőven 80 százalékos kihasználtság felett működnek (az egyetlen kivétel a Hertha, mivel ott a hatalmas 60 ezres olimpiai stadionba “csak” 40 ezren járnak hetente, ezek a nézők pedig javarészt pontosan azok a kisemberek, akik miatt a foci lett a világ legnépszerűbb sportja. A valódi szurkolók, tehát akik nem ázsiai tévénézők, pár éve képesek voltak szabotázsakciókkal elérni, hogy a német szövetség elzavarjon egy tőkeerős céget maga körül, ugyanis attól tartottak, hogy beleszólnának a meccsek kezdési időpontjába. Hiába kecsegtetett azzal ez a változás, hogy felvehetik stabilan a versenyt az angol és spanyol foci csupa adócsaló és diktátor pénzéből naggyá tett klubjaival, az ottaniaknak fontosabbak a szokások. Emiatt a furcsa ragaszkodásnak köszönhetően a Bundesligában soha nem történhet meg, hogy felvételről kell lejátszani szurkolói rigmusokat – szemben a luxusklubbá változott Manchester Cityvel például -, és a helyeket sem fogják elvenni gazdag turisták, akik szervezett kirándulás keretei közt érkeznek a lelátóra szelfiket készíteni. Megőrzik azt az atmoszférát, ami miatt a tévénézők tömege akar egy-egy meccsre kijutni turistaként.
A képen a Werder Bremen vendégszurkolói láthatók, de még érdekesebb a doboz: azt ugyanis sorsolás útján lehet megnyerni, a győztes pedig az éjszakát is ott töltheti a berendezett ideilenes lakban. (Igen, tényleg vannak jelentkezők.)
A hosszúra nyúlt bevezető azért kellett ide, mert szombat délután az Union Berlin – Werder Bremen meccsre csoda bejutni: a berlini klub 22 ezres stadionjának évek óta minden árult helyét eladják bérleteseknek. A helyet itt nem annyira székként kell értelmezni: összesen 3600 ülőhely van a nevéhez méltóan a festői köpenicki erdőben lévő Alten Försterei stadionban. A létesítményt ugyanis az 1990-es évek végén jelentős részben önkéntes munkában húzta fel nagyjából 2500 szurkoló, akik az állandóan csődközelben lévő csapatukat akarták megmenteni a költözéstől. Az egykori NDK bajnokságában játszó berlinieknek ugyanis alapélménye az indokolatlannak tűnő ragaszkodás az Unionhoz:
az előző rendszerben ők lettek a civil csapat, amit a Stasi által nyíltan támogatott Dinamo Berlin állandóan laposra vert, hogy aztán a rendszerváltás és a két Németország egyesítése után a térség összes csapatához hasonlóan továbbra is szenvedjenek.
Ha valakit érdekel, mennyire volt ez szenvedés, az olvassa el Kit Holden vonatkozó könyvét: az Union nemcsak azért kötődik az erdőhöz például, mert oda lehet könnyen pisilni meccsre tartva, hanem azért is, mert a csődközeli helyzetben a klub dolgozói a fák között árulták a belépőket, kikerülve ezzel a klubház körül legyeskedő végrehajtókat. Így ki tudták fizetni a focistákat is meccs után, természetesen készpénzben. Az Union tehát nemcsak az NDK rendszerellenes csapata volt a lelátón, hanem az egyesült Németországé is, hiszen a mélyrepülés mindent kifejezett, amit a nyugati kommunikációban legyőzöttnek és náluk kicsit hülyébbnek gondolt keletiek éreztek. Az Union Berlin piaci viszonyokat legkevésbé sem ismerő közege adott már vért a klub megmentéséért, de a szurkolói szervezeteik a mai napig építenek a közeg aktivizmusára, legyen az ételosztás vagy persze egy jó gyűlölködés az azóta már a negyedosztályban szenvedő, főleg berlini nácikat vonzó Dinamo felé.
A legszebb hagyományőrzés: a sarokban lévő eredményjelzőt a mai napig az ablakból kihajolva kezelik kézzel
Az Union tehát nem nagy klub, vagyis nem úgy: ezt a közeget az teszi naggyá, hogy például már ezen a május elejei szombaton is ki volt írva, mikor rendeznek nagy ünnepséget. Hiszen bennmaradtak a Bundesligában, itt pedig alapvetően ez a cél, ahogy ez volt akkor is, amikor 2023-ban a Bajnokok Ligájába is bejutottak. És épp ezért nem érdekelt senkit, hogy a Werder ellen tulajdonképpen tét nélkül mentek ki a pályára már: a közönség ugyanúgy hajszolta bele az amúgy sokszor egészen katasztrofálisan játszó csapatot a 0-2-ről való egyenlítésbe – a meccs nagy részét a pályán töltötte Schäfer András is, fejben talán már az idei nyaralását tervezgetve -, miközben az ülő szektorunk felett elhelyezkedő büfé előtt sokan csak imitálták a sorban állást azért, hogy ők is állva nézhessék meccset. Hiszen a meccset állva kell nézni Berlinnek ezen a részén, akármit is akarnak hazudni ezek ott az UEFA körül.
Az Unionnál érezhetően él, hogy minden egyes első osztályban töltött napot csodaként fognak fel, és ezt az érzést adja át a ránézésre 60 körüli felvarrós figura a csillogó szemű tizenéves gyerekének akkor is, amikor a gyerekben biztosan felmerül, hogy azért a Real Madrid jobb focit játszik, de ugyanezt nyilvánította ki az a néni a metrón, aki rávette a Brémából érkező vendégszurkolók egyikét, hogy cseréljék már el sáljaikat ennek a napnak az emlékére. Meggyőződésem, hogy tizenharmadik helyen álló csapat a világ egy táján sem annyira elégedett a helyzetével, mint Berlinben: minden politikai elnyomás, csőd, kapitalista trükk ellenére ott vannak stabilan az elitben, együtt énekelnek azokról a vörös téglákról, amik sok szurkolótársukat választották el évekre az Union meccseinek látogatásától. Abban a biztos tudatban, hogy ez az ő klubjuk, ahol ők diktálnak. Többet ér ez minden serlegnél.
A meccsnek már vége, de a lelátót senki nem hagyja el, ameddig meg nem tapsolja külön is a tizenharmadik helyen álló csapatot.
A tervek szerint az Union Berlin hamarosan szinten lép: mivel a 3,8 milliós Berlin fele az utcákon is látható módon nekik szurkol – tele van a matricáikkal és graffitijeikkel a város -, ezért indokolttá válna egy olyan stadion, amiben elférnek. A jelenlegi tervek szerint a már meglévőt fogják kibővíteni 40 ezresre, ezúttal már nem közösségi munkából. Ebben már bizonyára több ülőhely lesz, de talán ennyi engedményt tudnak tenni a legfanatikusabbak is azért, hogy ne csak 22 ezer ember élhesse át a csodát minden második héten. Jelenleg ugyanis akkora túljelentkezés van a jegyekre, hogy az Union sokszor csak azért játszott az előző években barátságos meccseket is hétközben, hogy a kint maradó tömegek legalább ezeken láthassák élőben az első osztályba jutással történelmet írt csapatot. És ezek is teltházzal mentek természetesen, ahogy sokszor teltházzal mennek a legtöbb helyen továbbra is mostohán kezelt női focicsapat meccsei is.
Nem győzöm hangsúlyozni: ez itt egy klubház, amiből egy eurómilliók felett diszponáló német focicsapatot igazgatnak
És hogy milyen volt maga a meccs? Nyilván jó, ezt akár a tévében is lehetett látni. A sör öt euró volt.
