Ha úgy érzi, mostanában túl nyugodt az élete, és jó lenne egy kis érzelmi nyomasztás, akkor a Hullámok hercege (szombat 20:30 TV4) pontosan az a film, amit keresett. Barbra Streisand 1991-ben másodszorra is úgy döntött, hogy nemcsak a kamera előtt, de mögötte is nagyot teljesít, és megrendezte ezt a nagybetűs „lélektúrázós-romantikus-dráma-expresszt”. És mit ad isten, még jól is sikerült.
Tom Wingo (Nick Nolte, a füstös hangú melankólia koronázatlan királya) egy dél-karolinai tanár, ex-futballedző, és amúgy egy két lábon járó elfojtáscsomag. Miután testvére, Savannah ismét megpróbálja elhagyni ezt a világot (spoiler: sikertelenül), Tom felkerekedik, hogy New Yorkban találkozzon a pszichiáterével – aki természetesen Barbra Streisand, vagyis Dr. Susan Lowenstein. És innentől kezdve nemcsak a testvéri kapcsolat kerül boncasztalra, hanem Tom teljes gyerekkora is, ami olyan sötét, hogy már attól is sírni kell. Itt ugyanis minden van: bántalmazás, elhallgatás, családi titkok, és egy krokodil, de tényleg. És miközben Tom lelke darabokban, a pszichiáterhez is egyre közelebb kerül – mert mi más történne ebben a romantikus drámában?
Barbra Streisand nem az a típus, aki csak úgy beugrik egy szerepbe. Ő inkább beugrik, közben újraírja a forgatókönyvet, megrendezi a filmet, majd mindezt úgy adja elő, hogy elhiggyük neki: tényleg egy érzékeny, intellektuális pszichiáter, aki egy fociőrült, ámde igen sérült férfiba szeret bele. És habár a film hivatalosan Pat Conroy regényének adaptációja, a rendezés olyan, mintha Streisand belülről ismerné a karaktereket – vagy legalábbis reggelente velük kávézna a Central Parkban. Ennek vélhetően az az oka, hogy biztosan járt terápiára és találkozhatott hasonló férfikarakterekkel izgalmas élete során.
A főszereplő ugye Nick Nolte, vagyis Tom, aki a Golden Globe-ot be is zsebelte ezért az alakításért. Telitalálat. Már-már úgy tűnik, mintha ő maga se tudná eldönteni, sírjon-e vagy verekedjen. Aztán ott van az isteni Barbra Streisand, azaz dr. Lowenstein, aki legalább annyira jó hallgatóság, mint amennyire kiváló szemöldökráncoló. Jelen van még a történetben Kate Nelligan, azaz Tom anyja, akit úgy lehetne leírni, hogy az érzelmi elnyomás és a modorosság csodás kettősét nyújtja. A filmet bár hét Oscarra jelölték, egyet sem nyert – de ez nem jelent semmit, ettől még nézze meg, ha szereti a lélektani drámákat, bírja azt, ha egy film kicsit lassAbb a mostanság megszokottnál, vagy kiváncsi Streisand bájaira. De nem ez az ön filmje, amennyiben egy könnyű romkomot keres vagy ha zavarja, ha a karakterek többet beszélnek, mint cselekszenek (ez egy dialógusközpontú film, kérem szépen).
