A romantikus filmek világában kevés annyira hálás toposz létezik, mint amikor két ember, általában exek vagy jó ismerősök mások félrevezetése céljából úgy tesznek, mintha egy párt alkotnának, hogy aztán a történet végére, egészen véletlenül tényleg egymásba szeressenek. Ez a klasszikus „színlelt kapcsolatból valódi szerelem”-sztori a romkomok egyik legmegbízhatóbb dramaturgiai húzása, és most egy új filmben ismét előkerül a téma, méghozzá szombaton este 8 órától a FILM4-en. Az ne zavarja, hogy a történet karácsonykor játszódik, mi meg épp megyünk bele a négyszáz fokos nyárba, ez ugyanis csak a háttérhangulat miatt fontos.
A Minden évben ilyenkor című film főszereplője Lauren (Alison Sweeney), aki közel egy évvel azután, hogy szakított férjével, Kevinnel (Niall Matter) leginkább arra összpontosít, hogy Charlie nevű kisfiuk semmit ne érzékeljen a szülők közti konfliktusból, és ugyanolyan boldog gyerekkora legyen, amilyet még párként elképzeltek neki. Ebben kifejezetten hatékonyan képesek is együttműködni az exszel, csakhogy a karácsony közeledtével Lauren anyja bejelentkezik hozzájuk, ami tekintve, hogy a nőnek valami rejtélyes oknál fogva gőze sincs arról, hogy a lánya egy éve külön él a férjétől, igen kellemetlen pillanatokat vetít elő.
Ezt megakadályozandó Lauren arra kéri Kevint, hogy játsszák el a mama előtt, hogy még mindig vadul szeretik egymást, és a mai napig is szívecskés bárányfelhőkön csücsülnek boldogságukban. Kevin pedig nemcsak hogy nagyvonalúan bevállalja a játékot, de titkon örül is neki, ugyanis régi vágya volt, hogy valahogy újra összehozza a családját, hogy aztán tényleg boldogan élhessenek, amíg meg nem halnak.
Anélkül, hogy mélyen belemennénk abba a kérdésbe, hogy egy felnőtt férfinak mégis miért épp egy anyóskatalizátorra van szüksége ahhoz, hogy a feleségét visszahódítsa az életébe, azért nem nehéz kitalálni, mi következik ezután: a kettejük közti érzések ismét fellobbannak, már csak az a kérdés, képesek-e élni velük úgy, hogy ne ismételjék meg ugyanazokat a mintákat, amelyek annak idején tönkretették a kapcsolatukat. Márpedig Kevin és Lauren súlyos sérelmeket vágnak egymás fejéhez, többek között egyikük egészségtelen viszonyát az alkoholhoz, tehát látszólag nem lesz könnyű dolguk, ha tényleg meg akarják menteni a házasságukat.
De ahogy az sok hasonló tematikájú filmben lenni szokott, egyszer csak itt is eljön a pont, amikor a szereplők kénytelenek szembenézni a saját gyengeségeikkel. A Minden évben ilyenkor nem csinál úgy, mintha a tökéletesség lenne a cél – sőt, nagyon ügyesen rávilágít arra, hogy valójában nem a makulátlanság, hanem épp a repedések tesznek egy kapcsolatot valódivá. A film ezt a japán kintsugi elvével támasztja alá, amely szerint a törött tárgyakat nem rejtegetni, hanem kitenni kell – mert a javítás nyomai is a közös történet részét képezik.
A hasonló „játsszuk el, hogy szeretjük egymást, aztán tényleg” típusú filmek gyakran könnyed, felszínes módon működnek, ahol az érzelmi ív nagyjából kimerül a közös süteménysütés és a véletlen csókok körüli feszengésben. A Minden évben ilyenkor viszont érettebben nyúl a témához. Itt két emberről van szó, akik nem először találkoznak, hanem már túl vannak egy házasságon, egy gyereken és egy szakításon is – tehát van közös múltjuk, sérüléseik és felelősségük abban, hogy ezt ne dobják csak úgy el.
Ez a háttér pedig komoly súlyt ad minden gesztusnak: nem elég, hogy megint vonzódnak egymáshoz, azt is el kell dönteniük, hajlandók-e másképp élni az életüket, mint korábban. A karácsonyi közeg ehhez pedig ideális terep: összezártság, nosztalgia, csilingelő rénszarvasok illata – vagyis minden adott ahhoz, hogy a felszín alá lehessen nézni. Szóval ez a film éppen attól működik jobban, hogy nem a „mi lenne, ha” lebeg a levegőben, hanem az, hogy „lehet-e még valamit kezdeni azzal, ami egyszer már volt.”
