Kevés krimikellék működik olyan elegánsan és rafináltan, mint a bezárt szoba rejtélye. Adott egy bűntény – legtöbbször gyilkosság vagy minimum annak kísérlete – amely olyan helyszínen történik, ahonnan látszólag lehetetlen lett volna kijutni. Minden ajtó belülről zárva, az ablakok bereteszelve, nincs sem alagút, sem titkos átjáró. Mégis történik valami megmagyarázhatatlan. És ez a megmagyarázhatatlanság az, ami generációk óta képes lenyűgözni az erre fogékonyakat.
A műfaj egyik legkorábbi és legismertebb példája Gaston Leroux A sárga szoba titka című regénye, amely 1907-ben jelent meg, és amelyet máig az egyik legtisztábban felépített „locked-room mystery”-ként tartanak számon. A fantasztikusan izgalmas történetben egy fiatal nőre támadnak rá a szobájában, az elkövetőnek mégis sikerül eltűnnie annak ellenére, hogy a gyilkossági kísérlet során minden ablak és az ajtó is belülről zárva volt. Leroux a történet végére persze zseniálisan kibogozza a logikát, de addigra már végleg elülteti az olvasóban a kételyt, hogy vajon tényleg mindenre van-e racionális magyarázat.
Azóta a bezárt szoba nem csupán irodalmi játszótér lett, hanem a krimik és thrillerek egyik legkedveltebb rejtvénye – mintha maga a bűntény is pusztán ürügy lenne a gondolkodásra. Agatha Christie is előszeretettel játszott a motívummal, ahogy John Dickson Carr, akit a „bezárt szobák mestereként” is emlegetnek. És ha jobban megnézzük, még a modern filmekben és sorozatokban is újra és újra felbukkan ez az elgondolás – akár klasszikus gyilkossági rejtélyként, akár modern thrillerként, ahol a rejtélyt technológiai trükkök és illúziók mélyítik tovább. Sokszor pedig, amikor az egész csupán mellékszálnak tűnik, a bezárt szoba rejtélye akkor is kulcsszerepet játszik a történet kibontásában.
Nézzünk erre néhány példát: Agatha Christie A második gongütés című novellájában például Hercule Poirot egy dolgozószobában talált holttest ügyében nyomoz. A helyiség ajtaja kulcsra zárva, az ablakok csukva, és semmi nem utal arra, miként juthatott volna bárki is észrevétlenül ki onnan. Christie ebben a történetben is mesterien vezeti végig az olvasót a logikai csapdákon, miközben apró részleteken keresztül építi fel a megoldást – azt sugallva, hogy a látszólag lehetetlen mindig csak egy jól elrejtett részlet miatt tűnik annak.
Hasonló példát kínál a Halál a paradicsomban (TV4) című sorozat nyitóepizódja, amelyben egy brit nyomozót találnak holtan egy pánikszobában. A kulcs a holttest mellett hever, a szoba fémajtaja zárva, bejutni csak kóddal lehet, és semmi nem utal erőszakos behatolásra, mégis nyilvánvalóan gyilkosság történt. A sorozat egyébként is gyakran játszik ezzel a műfaji sémával, mindig valami trükkre vagy emberi hibára vezetve vissza a lehetetlent, ebben az epizódban pedig szinte tankönyvszerűen jelenik meg a bezárt szoba dilemmája.
De ami miatt ez a cikk leginkább íródik, az az Élete a halál című sorozat soron következő része, amelyet szerda este 10 órakor tekinthet meg a MAX4-en. Ez az epizód is pontosan ezt a zárt keretes rejtélyt idézi meg: egy motelszobában holtan találnak egy férfit, akit valaki úgy lőtt agyon, majd távozott észrevétlenül, hogy közben a szoba, micsoda meglepetés, belülről zárva volt. A rendőrség csak találgat, és ahogy a néző egyre mélyebbre ás a sztoriban, felmerül a kérdés: a tettes tényleg ott volt, vagy valaki más áll a háttérben? Vagy egyáltalán: biztos, hogy gyilkosság történt? Ami biztos, hogy Alexa Crowe rá fog jönni a megoldásra.
A bezárt szoba mítosza tehát azért működik ennyire jól, mert tökéletesen ötvözi a racionalitást a misztikummal. Arra késztet, hogy minden logikai lehetőséget végiggondoljunk – miközben a szívünk mélyén arra is vágyunk, hogy légyszi, ne legyen logikus megoldás, hanem maradjon meg valami a rejtélyből, amit nem lehet teljesen kibogozni. És hát pontosan ez a kettősség az, amit a krimiírók évszázadok óta kihasználnak, és ami miatt ez a műfaj sosem fárad el: mert egyszerre szól a logikáról és a lehetetlenbe vetett hitünkről.
