Ha létezik film, amelyik kendőzetlenül, mégis szokatlan érzékenységgel mutatja be az alkoholizmus kínjait, az kétségtelenül Steve Buscemi Bárbajnokok című rendezői bemutatkozása (péntek, 21:55, FILM4). Mondhatjuk, hogy a kilencvenes évek független filmes hullámának egyik gyöngyszeme ez, amelyben egy olyan férfi lecsúszott életének egy szeletét követhetjük végig, akinek a másnaposság és a delírium közti rövid, napsütötte pillanatok adják az egyetlen valódi kapaszkodót az életében.
Tommy harmincegy éves, munkanélküli autószerelő. Nyolc évig járt Theresával (Elizabeth Bracco), aki nemrég dobta őt, majd hozzáment Tommy volt főnökéhez, és most gyereket vár – talán Tommynak is köze van hozzá, de ez igazából már senkit sem érdekel. Tommy Long Island egy jellegtelen környékén él, napjait pedig a Trees Lounge nevű sarki bárban tölti, ahol a csapos már olyan jól ismeri ivási szokásait, hogy fogadásokat köt vele arról: úgysem áll meg egyetlen sörnél.
Tommy egyébként makacs természet. Úgy tesz, mintha jól érezné magát a bőrében, de az élete minden ponton darabokra hullik – beleértve az autóját is, ami lefullad, ha leveszi a lábát a pedálról. A helyzet az, hogy az alkoholizmusa és az időnkénti droghasználata annyira uralja már a mindennapjait, hogy a környezete inkább teljesen elfordul tőle, és kizárólag kedvenc helye törzsvendégei maradnak mellette, akik nem biztos, hogy éppen alkalmasak arra, hogy kihúzzák Tommyt a csávából. Ők ugyanis pont ugyanolyanok, mint ő, csak az életének különböző fázisaiban.
Ezek között az emberek között megismerjük Mike-ot (Mark Boone Junior), egy költöztetőcég tulajdonosát, akinek a házassága és családi élete egy kudarcba fulladt pokoljárás, továbbá Billt, egy hatvanas éveiben járó, réveteg tekintetű alkoholistát, akinek már csak az ivás maradt életfeladatként. Róla egyébként szinte semmit sem tudunk meg – és csak a film végére derül ki, hogy ez szándékos döntés volt. Ő ugyanis nyilvánvalóan annak az embernek a szimbolikus alakja, akivé Tommy válhat, ha nem vakarja össze magát – egy bárban vegetáló árnyék, akit senki sem ismer igazán, még azok sem, akikkel naponta egy levegőt szív.
Ez a film nem a földön fekvő ember rugdosása, de nem is az a típusú megváltástörténet, amire sok hasonló alkotás rájátszik. Ehelyett egy hihetetlenül pontos, mégis visszafogott portré egy függőről, ami ugyanúgy megmutatja a főszereplő hétköznapi működőképességét, mint a mélypontjait. Steve Buscemi, aki ugye nemcsak a főszerepet játssza ebben a filmben, hanem maga írta és rendezte is, bevallása szerint részben saját színészi karrierje előtti életéből merített, ami valahogy már az első képsorok alapján sejthető, lévén, a Bárbajnokok olyan fájóan hitelesnek tűnik, hogy csakis valós élményekből – vagy annak nagyon közeli megéléséből – születhetett.
Buscemi nem próbálja meg elérni, hogy megsajnáljuk Tommyt. Inkább arra késztet, hogy lenyűgözve figyeljük a tagadása rétegeit – azt, ahogyan ellenáll, hogy problémái lennének, és ahogyan elhessegeti a döntéseiből fakadó következményeket. A film ennek ellenére azt sugallja, hogy képes lenne a változásra, csak valami mindig visszahúzza. És ez az, ami igazán szíven üti a nézőt. Mert a Bárbajnokok nem épít drámai íveket, nem keres felmentést a szereplőjének, és nem gyötri öncélúan a nézőt – csak él, lélegzik, és a maga természetes valóságában mutatja meg azt, ami sokkal félelmetesebb, mint bármilyen fikció: hogy ez az élet tulajdonképpen ilyen is lehet. Ne feledjen péntek este 21:55-kor a FILM4-re kapcsolni!
